(amikor zongoráztál)
pattogó ujjaid megpihenhetnének
az enyémek között mint tétova élet
az elefántcsontokra kúszik a kezem
de özönlő dallamod nem vált meg engem
bárcsak olvasnál a kották között
hiszen nem vagyok más csak odalökött
elcsukló hang zavaros érzelem
melyet küszködve kiprésel még testem
nem érlek utol pedig én is játszom
húsomból előhúzom a vokálom
zokognak a hangok sodrásuk szédít
véresre játszottad szívem billentyűit
feketén omlanak félhang-futamok
közönyöd súlyától összeroppanok
csak minnél messzebb míg visszhang maradsz
a közelség kongása nem nyújt vigaszt
bőrödet levenném hogy megtudjam ki vagy
egyenként szed szét most ami összetart
aztán abbamaradtak a szívdobbanások
aztán üresség maradt és halott virágok
én köddé váltam te észre sem vetted
kérészlétedet tovább élhetted
s ha rám találsz majd kusza violinkulcs alatt
remélem egy emlék a szemedbe szalad
míg nem maradt más csak kihűlt pátosz
már nem ülhetek többé a zongorádhoz
