csak képzeld, milyen más lenne a reggel
ha ketten állnánk a tükörrel szemben
fogat moshatnánk, kezed a kezemben
(tudom, szinte egyszerre nevetnénk el magunkat)
miközben a groteszk álmokat felejtem
intenénk búcsút a hajnali fagyos félhomálynak.
a csészédbe kávét töltenék, meg a szívemet
vagy inkább kakaót, mert azt jobban szereted
és míg félálomban a zoknid párját keresed
kérdezném, édes, nincs kedved munkába menni?
elviccelődnél, hogy cseréljünk szerepet
és marasztalnálak, nem kell még búcsúcsókolózni.
csak képzeld el, messze van még ez a fejezet
megteszi hatkor egy jóreggelt-üzenet
"ha sikerül, ma látom a bolond fejedet"
és máris több eséllyel fog ízleni a reggeli
hideg van az utcánkban sétálni nélküled
és rád gondolok, nem arra, meddig kell még várni.
a busz ablakán kinézve remélem, hogy látlak
csak ezért nem adom meg magam az álomnak
az utcádban semmi, csak őszirózsák, ködvárak
(párnáddá változnék ilyenkor szívesen)
bár hősiesen küzdött veled az éjjeli műszak
már megint te győztél felette, kedvesem.
míg hazafelé utazol, felráznám a párnádat
mikor érkezel, indulok, mégis várnálak
egy percedért odaadnám a fahéjas csigámat
-szeretnék maradni és nézni ahogy alszol
a redőnyöket húzd le, meg a szemhéjaidat -
holnap sem tőled lépek ki az ajtón.
és egy fárasztó nap után hozzád térnék haza
pattogna a kandalló, gőzölög a tea
duruzsolnánk a kanapén egymáshoz bújva
várnánk, hogy a ház előtt kialudjanak a fények
és míg arcomat rejtem a kócos hajadba
valami ilyesmit dúdolnék esti mesének
nem kérek semmit, nem kell az élet
ne engedj sehova, néküled félek
ne hagyj elaludni, magamtól védj meg
fáradt szemünkre ha mégsem jön álom
nővére leszek a késő őszi szélnek
szád szegletében repedésként égek
ha tenyeredbe mar majd a hiányom.
