Az egyformának tűnő hétköznapok keverik a legszebb színeket. Észrevetted
már, hogyan menekülnek egymás elől a láthatatlan hetek, hónapok, hogyan fut az
egyik hétfő a másik után, hogy a napok a sok különbségtől látszanak annyira hasonlónak,
és észrevetted már, hogy mennyire sietsz? Fel sem tűnik közben, hogy mindent
feketefehérnek, szürkének látsz.
Hajnal van, mikor kinyitod a szemed, és mégsem látod a lilát. Vagy ha látod
is, nem keresed benne a szépet, pedig ott rejtőzik minden árnyalatában. Lila az
ég, mikor a felkelő nappal együtt új esélyt kapsz, és lila, mikor este álomba
ringatja a világot. Kialvatlan szemeid alatt ilyen színűek a fáradt zsebecskék.
Öklöd bütykein pirosló bimbókból feslenek ki ibolyaként a véraláfutások, ha
némán kiáltva a falba ütsz az alvadt orgonaszín sötétben, és reggel lila ködbe
burkolt hazugságokkal tagadod a szerelmet, ami vörös. Vörös, mint a legapróbb
karcolásos körül a gyulladás, mint az érintés, amivel meg akarom gyógyítani.
Vörös vér áramlik azúrkék ereidben, amik tisztán áttetszenek a márványszínű
csuklódon, ahogy a tenyered rejtelmeibe gyökereznek. Minden új sebet azonnal
észreveszek rajtad, hiszen halvány vagy, mint a novemberi ködök, és hasonlóan
hűvös, mikor fázol, és hiába próbálom felmelegíteni nyirkos ujjaid. A nyári
éjszakák sötétje pont olyan végtelen, mint a pupillád. Vagy az út, amin
lehajtott fejjel végigsietsz ugyanezen a hajnalon, és mégsem veszed észre az
aszfaltkövek között lapuló harmatcseppeket, amik gyémántként szórják szét az
utcai lámpák rájuk vetülő fényét. Vársz, és inkább a vacogásodra figyelsz, mint
arra, hogyan fordul az ég gleccserkékbe a hátad mögött, és valami messzi titok
kintről, a csillagok közül lángra lobbantja a láthatárt, mindig a
legvalótlanabb pillanatban, talán pont akkor, mikor olívazöld szemeidből
kipislantod az utolsó álomképet. Még a nyáron figyeltem meg, két országgal
délebbre és végtelenül messze tőled, mikor végre rájöttem, miről mintázták az
íriszedet – arról a pillanatnyi színről, amit akkor láttam, mikor a szél az
olajfák leveleit a másik, ezüstös oldalukra fordította.
Felszállsz a buszra, és nem nézel ki az ablakon, pedig ha oldalra
fordítanád a fejed, talán észrevennéd azt az apró karcolást a sötétített
üvegen, amin át láthatnál egy hajszálnyi igazi kéket az égből. Tudom, hogy az
ilyen kis résekre nehéz rátalálni, de igazán megkereshetnéd, mert így még a
szőkülve haldokló kukoricaföldek is porszínűnek tűnnek, amikről máskor a hajad
jut eszembe. Látod, minden rád emlékeztet, pedig amikor én indulok, a nap már
az összes színt felvarázsolja az üres utcákra, és a sok árnyalat között egyre
nehezebb megtalálni a tiedet. Már az utcai lámpák sem világítanak nyársárgán.
Szóval nem nézed a melletted szaladó tájat, inkább a hűvös üvegnek dőlsz,
és hagyod, hogy a motor monoton zenéje újra elaltasson, és valami olyat álmodsz,
amiről azt hiszed, színesebb a hétköznapjaidnál, de mivel nincs igazad, hamis
palettája nem fest képeket az emlékezetedbe. Remegő szemhéjad alatt
univerzumként pihen a pupillád, az egyetlen dolog a világon, amiről biztosan
tudom, hogy fekete.
Ha egyszer megkérdeznéd tőlem, mi a legszebb, nem felelnék semmit, csak
mosolyogva gondolnám magamban a választ: te.
