Boldogságpirula (esszé egy pályázatra)

A boldogság mindenkinek mást jelent. Elvont, behatárolhatatlan fogalom, valaki a legkisebb örömöt is ennek tulajdonítja, mások csak felettébb emelkedett, euforikus állapotban könyvelik el, hogy boldogok. Viszont vannak olyanok is, akik sosem éreznek rá az ízére. Egy azonban biztos: mindenki szeretne boldog lenni, legalább egyszer az életben. A legkönnyebb az lenne, ha valamilyen recept folyamán azonnal hozzájuthatnánk ehhez az érzéshez. Csakhogy sem pirulát, sem bájitalt nem találtak még fel, ami rögtön hozzásegíthetne.

            Az elméletek azonban a segítségünkre lehetnek. Alexander Chalmers azt vallja, a boldogsághoz három dolog szükséges: valaki, akit szerethetünk, valami, amiért reménykedhetünk, és valami, amit csinálhatunk. Szerintem ez a legigazabb a boldogság „megteremtésével” próbálkozó csodareceptek közül. Magában elég lenne a szeretetre vonatkozó pont: elég, ha valakit nagyon, de nagyon szeretünk. Nem kell, hogy viszontszeressen. Az igazi művészet: betelni a látványával, messziről ráismerni a tömegben, érezni a tündérport a levegőben, ha jelen van. Őszintén örülni mindennek, amit vele kapcsolatban felfedezünk, a mákszemnyi közös pontoknak: hogy ugyanaz a levegő éltet mindkettőnket, ugyanazon a bolygón élünk, ugyanabban az idősíkban és világegyetemben létezünk. Messziről megfigyelni és emlékezetünkbe vésni minden apró mozdulatát, szokását, amiket alig lehet észrevenni, mégis hozzá tartoznak: a mozdulat, ahogy a hajába túr, ahogy mosolyra húzza a száját, ahogy grimaszkodik. Azon kapni magunkat, hogy ok nélkül mosolyogni kezdünk, mikor meglátjuk őt. A szerelem boldogság, boldognak lenni pedig művészet.

            Ebben pedig már benne van a második pont is: valami, amit remélhetünk. Ez szinte bármi lehet, hiszen minden ember másban reménykedik: a sikerben, a szeretetben, gyógyulásban, abban, hogy képesek elérni a célt, amit kitűztek maguk elé, esetleg abban, hogy emléküket nem homályosítja majd el a feledés köde, vagy hogy majd jobb lesz minden, mint a tündérmesék végén. Én abban reménykedem, hogy egyszer majd valóra válik az álmom, és írónő lehetek.

            És ezzel el is érkeztem a harmadik ponthoz: van valami, amit csinálhatok. Mert nem elég csak remélni, hogy az álmok valóra váljanak, tenni is kell érte. Nem lesz könnyű, rengeteg türelem és kitartás is kell hozzá, de a lényeg az, hogy szeressük is, amit csinálunk, és örömmel dolgozzunk rajta. „Ha olyan munkád lesz, amit szeretsz, soha többé nem kell dolgoznod“ – állítja Konfuciusz. Ez az én esetemben is igaz: az írás már szinte a lételemem, szükségem van arra, hogy történeteket mesélhessek, szóvirágokat szedegessek csokorba, vagy bokorrímek ágairól szüreteljem a szőke nyár utolsó ízeit. Amikor írok, át tudok lépni egy másik, általam teremtett világba, ahova nem hatolnak el a való élet zajai, ahol csak én vagyok és a történet, még a ceruza sercegése a papíron sem riaszt fel. Egyszer csak ott vagyok, a történet közepén, a szereplők kezét fogva, együtt izgulva velük, együtt vészelve át a csatákat, járványokat és mindenféle veszélyt, aminek kiteszem őket. Amikor sikerül valami igazán szépet alkotnom, ami mögött ott állnak az érzelmeim, és azokon keresztül én is, akkor talán boldog vagyok, valahol legbelül. Ez az érzés csak erősödik, ha elkészült művemet mások is elolvassák, és elnyeri tetszésüket. Először mindig féltem, hiszen ezek a szösszenetek törékenyek, akár a frissen kikelt, botladozó pillangók, de melyik anya ne félne elengedni a gyermeke kezét, hogy megtegye az első lépéseket, segítség nélkül? A történeteket mégis el kell engedni, hogy elinduljanak hosszú útjukra az olvasók szíve felé, ahová én már nem kísérhetem el őket. Amikor befejezem a munkámat, kicsit fáj megválni a világtól, a szereplőktől, mert a mese vége után már nincs szükségük rám, hogy egyengessem útjaikat. Aztán eszembe jut, hogy a történet mindig az enyém marad, és később majd újra leporolom, hogy lapozgassam, javítgassam, ha kell. De mindig boldog vagyok, mert eszembe jut, hogy volt erőm elkezdeni, és ez az erő kitartott egészen a befejezésig.

            Az én boldogságpiruláim tehát azok a dolgok, amik örömmel, reménnyel és várakozással töltenek el. Ilyen az írás is, de másik kedvenc elfoglaltságom: a varázslatot, a csodát, a szépséget keresni mindenben. Örömmel tölt el, ha rácsodálkozhatok a természet apró változásaira, ahogy a tavasz lassan nyárrá vedli magát, vagy ahogy egy hernyó bebábozódik. Amikor az almás-fahéjas tea illatától egyszer csak karácsony lesz a szobámban, amikor az ünnepi hangulat lassan átszövi a ködös, október végi napokat. Szeretem a feszült várakozást február végén, mikor a hópelyhek már türelmetlenül ücsörögnek a rügyek hegyén, várva, hogy új életet kezdhessenek harmatcsepp képében. Boldoggá tesz, hogy nincs két egyforma perc, hogy minden nap különleges és megismételhetetlen a maga módján.

            Hatalmas örömmel tölt el a zene is. Bárhová figyelhetek, mégis mindig ott lapul valahol: zene az eső kopogása, a szú percegése, a méhek döngése, a fűszálak pattogása, az éjféli harang augusztusi éjszakákon, a repülők hangja az égen. Ezek a zenék nap mint nap körülvesznek minket, de csak akkor vesszük észre őket, ha néha egy percre megállunk, és a fülünket hegyezve odafigyelünk mindre, külön-külön, majd lassan megpróbáljuk kitalálni, milyen hangszerek is játszhatnak ebben a csöndes szimfóniában, és mint valami újabb csoda, nyílnak meg előttünk a hangok a csendben. Zenét csinálni pedig gyönyörűség, ahogy a félénk ütemek egyre magabiztosabb lábra állnak, majd dalban összefonódva járják a salsát, csárdást vagy keringőt.

            Boldoggá tesz az is, ha egy csendes sarokba félrevonulva olvasgathatok. Minden könyvnél újabb és újabb világok kapui tárulnak fel előttem, rengeteg új embert ismerhetek meg, akik bármikor szívesen visszavárnak. Ilyenkor egy kicsit kiszabadulhatok a rideg valóság börtönéből, kedvemre kalandozhatok a „barátaimmal”.

És hogy most boldog vagyok-e? Nem tudom. Alexander Chalmers szerint bizonyára. Éreztem már tömény, vegytiszta boldogságot, de ez most más. Igaz, hogy mindenem megvan, ami szerinte a boldogsághoz kell, de ennek az érzelemnek nem az a lényege, hogy mindent elsöprő árhullámként érkezzen. A boldogság olyan, mint egy pillangó: legtöbbször észre sem vesszük, hogy a vállunkon ül, olyan könnyű és csendes. De ha megpillantjuk, mindent megteszünk, hogy ne szálljon el. A szerencsés ember az, aki nem csak akkor veszi észre a lepkét, mikor már elszállt, hanem még akkor, mikor rajta pihent. Akár a pillangók, a boldogság is hirtelen jön, a mi dolgunk csak annyi, hogy észrevegyük, és ne zavarjuk el, mert ha jól érzi magát, annál tovább marad a közelünkben. Ha lepkehálóval kergetjük, megijed, és elkerül majd minket. De ha nem, lehet, hogy gyakrabban visszalátogat majd hozzánk.

            Az igazi boldogság: észrevenni a csodát mindenben. Mert ott van mindenhol: a hétköznapokban, a kifakult használati tárgyakban, az elromlott mosogatókban, a macskakövekben, minden porszemben, ami lassan a fényképeinkre rakódik, és az ablakon átszűrődő napsugárban, amiben vidám táncot járnak. Minden fűszálnak, virágsziromnak, esőcseppnek saját története és csodája van, mint ahogy minden leírt betűnek, minden gyűrődésnek a fehér ingen, minden foltnak a szobanövény levelén. Minden létező dologról órákon át lehetne írni, mert még a tömeggyártmányok termékeinek is van saját történetük, különlegességük, varázsuk, és nekünk csak egy dolgunk van: észrevenni ezeket, és örülni nekik.

A lány és a pók

   A sötét felhők mögött ellobbantak a bíborvörös Nap utolsó sugarai. Óvatosan lépkedtem az életunt fák között, minden apró roppanásra megállva. Néztem, ahogy beleszórják sárguló leveleiket a nyári alkonyba. Végigsimítottam a fáradt kérgeket, az elszáradt ágak a kezem után nyújtózkodtak, hogy felsértsék tenyerem finom bőrét. Kikacagtak, mint megannyi boszorkány. Tudtam, hogy csak a sötétséget várják, hogy átváltozhassanak, aztán elrepülnek. Leültem egy gesztenye tövébe, és hagytam, hogy a fák között lopakodó szürkület utolérjen. Csendes borzongás futott végig rajtam, aztán észrevettem őt.
   Egy karnyújtásnyira tőlem egy hatalmas pók ült levegőbe feszített hálóján, amin átúsztak a fák rémült sikolyai. Sötét, kövér szörnyeteg volt, vaskos csáprágóival lustán ízlelgette a félhomályt. Jó pár percig csak néztem, nem mertem megmozdulni, nehogy észrevegyen és elinduljon felém. Még a lélegzetemet is visszatartottam. Halk kopogásra figyeltem fel, és éreztem, ahogy megpattannak körülöttem a száraz falevelek. A közelgő éjszaka hűvös keze megérintette a nyakamat, aztán legördült a hátamon.
- Ne félj. Csak a szemerkélő eső az - szólalt meg a pók.
Igaza volt. A fák megremegtek, amikor megvágta őket az eső ezernyi hideg szilánkja. Felébreszette a bóbiskoló gesztenyéket. Még mindig a pókot bámultam. Nyolc szemében a fákat láttam visszatükröződni. 
- Majd visszaalszanak, nyugodj meg. Majd álmodnak valami szépet megint, ne félj - mondta. Izmaim megfeszültek. El akartam tűnni, aztán mégis maradtam.

- Mit álmodnak a fák? - kérdeztem.
- Nem tudom. Nem beszélnek róla. Félnek, hogy ha elárulják őket, nem teljesülnek. Így viszont kárba veszik a sok álom: ha feljön a nap, harmatcseppekké változnak, aztán szivárvánnyá. Nagyon színeseket tudnak álmodni.
   Hallgattunk. Figyeltem, ahogy ernyedten kapaszkodik a tájba az elgyengült nyár, de a levegőt már novemberillat tölti meg. Az eső jeges koppanásai már elhaltak, csak pár száraz levél reccsent, a gesztenyék sóhajtva engedték vissza csüggedten lógó ágaikat a csalóka félálomba.
- Neked is vannak álmaid? - kérdeztem végül.
- Vannak - felelte.
- Mik azok? - faggattam tovább.
- Elkapni egy pillangót - mondta a pók. 
   Folyton mozgó, kövér csáprágóit néztem, és megborzongtam, ahogy elképzeltem a köztük vergődő lepkét, ahogy rémületében még az életéért könyörögni is elfelejt. Mindig is szerettem ezeket a törékeny tündéreket. Tavaszi estéken sokáig el-elcsodáltam őket, ahogy úgy lebegnek a levegőben, mint a hulló cseresznyevirág-szirmok, aranyporral a szárnyukon.
- Miért? - kérdeztem.
- Mert gyönyörűek. Szeretem őket. De még egyet sem láttam közelről.
- Ha elkapnál egyet, mit csinálnál vele?
- Megölném. Utána letépném a szárnyát. Azért kár lenne.
- Azt mondtad, szereted őket. Akkor miért nem engednéd szabadon?
- Ha a szárnya egyszer belegabalyodik a hálóba, az már sosem lesz olyan, mint a régi. Túlélheti, de szenvedne. Nem tudna repülni. Meghalna. Olyan ez, mint egy kegyelemdöfés.
  Hűvös szél futtatta végig ujjait a hajamban. A pók hálója meg-megrándult, de lehet, hogy csak a fák között lusta ködként kígyózó félhomály játszott a szememmel. Megint hallgattunk. Az alkonyatban mézgakönnyeket sírtak az agg gesztenyék.
- Én is szerelmes vagyok - törtem meg a csendet.
- Igazán? - kérdezte a pók. Nyolc szemében kíváncsi csillanások fogócskáztak. - Téged is megölnek majd, és letépik a szárnyaid?
- Talán. Lehet, hogy már meg is történt. Nem tudom.
- Hiszen még itt vagy. Nem értem.
- Mi, emberek nem egymás testét, hanem lelkét öljük meg szépen, lassan. Gonoszságokat vágunk egymás fejéhez, és hazudunk. A tetteink pedig úgy áradnak szét társaink ereiben, mint az emésztőnedv az áldozatodéban. A szerelem is ilyen. Elővigyázatlanul belerepülünk a csapdába. Hagyjuk magunkat körülszőni a tulajdon ábrándjaink csalóka pókfonalával, és nem is tudjuk, mitől kell tartanunk. Vergődünk a hálóban, aztán... Az első harapás fáj a legjobban. A többit már megszokod utána. Míg végül nem marad más belőlünk, mint egy kiszipolyozott tetem: kívül egy összeaszott test, belül semmi.
  Újra csend telepedett körénk. Hallottam, ahogy a fűszálak élei halk dalra fakadtak, aztán sikoltva elhallgattak, mikor hozzájuk ért a szürkület nyálkás csápjaival.
- Neked még megvannak a szárnyaid? - kérdezte.
- Meg.
- És tudsz repülni?
- Nem.
- Életben hagyott?
- Bár ne tette volna.
   Azt hiszem, az alkonyt is elszomorította a történetem, mert bársonytollú karjaival átölelt, és puha sötétséget borított rám, hogy jégkörmeivel ne karmoljon végig a fagyos éjszaka. Egyre homályosabban látam a pókot, szinte már csak keserű hangja sejttette, hogy merre van.

- A pillangó engem sosem szeretne viszont. Ronda szörnyeteg vagyok. Pedig csak szeretném őt megcsodálni. Nem akarom megölni.
- Akkor miért feszítetted a hálódat az útjába?
- Mert nekem is élnem kell valahogyan.
  Már csak a körvonalait láttam, mert pont arrafelé ült, ahol az a pontocska van az égen, amerre legtovább látni a lenyugvó nap fényét. A horizont mögül előkúszott az aranysárga, bújócskázó hold. Ha a pók kicsit arrébb mozdult volna, teljesen egybeolvadt volna a sötétséggel. Így még ki tudtam venni a remegő csáprágóit.
- Meg tudnálak ölni. Akkor megmenteném a pillangót - mondtam.
- Mégsem tudsz megölni. Meggátolnak a félelmeid. Irtózol tőlem.
- Ez igaz. Látod, mennyire a félelmeim rabszolgája vagyok? Még abban is megakadályoznak, hogy jót cselekedjek.
- Kár. Pedig megmenthetnéd a pillangót.
Addigra koromsötét éjszaka lett, a levegő pedig csak hűlt, és ahol a bőrömhöz ért, apró jégvirág-vágásokat ejtett rajta. Alacsonyan szálltak a felhők, hogy szinte meg tudtam volna érinteni őket. Pajkos szél zörgette meg a csontszáraz ágakat, én pedig éreztem, ahogy a levelekről lehulló harmatcseppek végiggördülnek a hajamon.
- Azért, ha egyszer valóra válnak az álmaid, és elkapsz egy lepkét... megengeded majd, hogy lefessem? Még sosem figyelhettem meg, milyen kecsesen ível elő a szárny a hátukból.
- Hát persze. Örökítsd csak meg. Legszívesebben én is ezt tenném velük.
A vén gesztenye nagyot sóhajtott, mikor feltápászkodtam a gyökerei közül, ahol eddig ültem. Zsibbadást éreztem a karjaimban, és fázósan összehúztam magam. A hold éppen akkor bukkant elő egy jámbor, sötétségszín felhő mögül. Indulás előtt szelíd fényében még egyszer megkerestem az óriási pókot - de az addigra már nem volt sehol.

Névtelen vers

még nem tudom, de feléd száguldok

kezemet elkapja és tépi a szél, nézem
ahogy a lusta akvarell felmázolja

színeit az autósztráda fölé

felkel a nap, az olajfák dalolnak
este az álmomban két szemed vár
és tehetetlenül nézem, ahogy
elnyel téged a mandulaízű olasz nyár

és most már boldog vagyok
mert tudhatom, hogy létezel
hogy ugyanazt az eget látjuk
hogy élsz, jól vagy és lélegzel

és messze vagy, de boldog vagyok
mert engedted, hogy nézzelek
míg megszerettem az apró mozdulataid
és fájt, de elengedtelek

távolodsz, ahogy fut az autópálya
alattam, te értenéd
a haldokló cicadák éneke
fon körém halk éji zenét

visszatérek talán, mint letört
szárny vagy csepp a tengerben
és boldogan figyellek addig
míg szét nem hullok a kezedben

és fejbe vág majd, mikor minden
dalban találok belőled egy darabot
de úgy, ahogy te tanítottad -
élni akarok.

2o14. aug. 6.