Egy karnyújtásnyira tőlem egy hatalmas pók ült levegőbe feszített hálóján, amin átúsztak a fák rémült sikolyai. Sötét, kövér szörnyeteg volt, vaskos csáprágóival lustán ízlelgette a félhomályt. Jó pár percig csak néztem, nem mertem megmozdulni, nehogy észrevegyen és elinduljon felém. Még a lélegzetemet is visszatartottam. Halk kopogásra figyeltem fel, és éreztem, ahogy megpattannak körülöttem a száraz falevelek. A közelgő éjszaka hűvös keze megérintette a nyakamat, aztán legördült a hátamon.
- Ne félj. Csak a szemerkélő eső az - szólalt meg a pók.
Igaza volt. A fák megremegtek, amikor megvágta őket az eső ezernyi hideg szilánkja. Felébreszette a bóbiskoló gesztenyéket. Még mindig a pókot bámultam. Nyolc szemében a fákat láttam visszatükröződni.
- Majd visszaalszanak, nyugodj meg. Majd álmodnak valami szépet megint, ne félj - mondta. Izmaim megfeszültek. El akartam tűnni, aztán mégis maradtam.
- Nem tudom. Nem beszélnek róla. Félnek, hogy ha elárulják őket, nem teljesülnek. Így viszont kárba veszik a sok álom: ha feljön a nap, harmatcseppekké változnak, aztán szivárvánnyá. Nagyon színeseket tudnak álmodni.
Hallgattunk. Figyeltem, ahogy ernyedten kapaszkodik a tájba az elgyengült nyár, de a levegőt már novemberillat tölti meg. Az eső jeges koppanásai már elhaltak, csak pár száraz levél reccsent, a gesztenyék sóhajtva engedték vissza csüggedten lógó ágaikat a csalóka félálomba.
- Neked is vannak álmaid? - kérdeztem végül.
- Vannak - felelte.
- Mik azok? - faggattam tovább.
- Elkapni egy pillangót - mondta a pók.
Folyton mozgó, kövér csáprágóit néztem, és megborzongtam, ahogy elképzeltem a köztük vergődő lepkét, ahogy rémületében még az életéért könyörögni is elfelejt. Mindig is szerettem ezeket a törékeny tündéreket. Tavaszi estéken sokáig el-elcsodáltam őket, ahogy úgy lebegnek a levegőben, mint a hulló cseresznyevirág-szirmok, aranyporral a szárnyukon.
- Miért? - kérdeztem.
- Mert gyönyörűek. Szeretem őket. De még egyet sem láttam közelről.
- Ha elkapnál egyet, mit csinálnál vele?
- Megölném. Utána letépném a szárnyát. Azért kár lenne.
- Azt mondtad, szereted őket. Akkor miért nem engednéd szabadon?
- Ha a szárnya egyszer belegabalyodik a hálóba, az már sosem lesz olyan, mint a régi. Túlélheti, de szenvedne. Nem tudna repülni. Meghalna. Olyan ez, mint egy kegyelemdöfés.
Hűvös szél futtatta végig ujjait a hajamban. A pók hálója meg-megrándult, de lehet, hogy csak a fák között lusta ködként kígyózó félhomály játszott a szememmel. Megint hallgattunk. Az alkonyatban mézgakönnyeket sírtak az agg gesztenyék.
- Én is szerelmes vagyok - törtem meg a csendet.
- Igazán? - kérdezte a pók. Nyolc szemében kíváncsi csillanások fogócskáztak. - Téged is megölnek majd, és letépik a szárnyaid?
- Talán. Lehet, hogy már meg is történt. Nem tudom.
- Hiszen még itt vagy. Nem értem.
- Mi, emberek nem egymás testét, hanem lelkét öljük meg szépen, lassan. Gonoszságokat vágunk egymás fejéhez, és hazudunk. A tetteink pedig úgy áradnak szét társaink ereiben, mint az emésztőnedv az áldozatodéban. A szerelem is ilyen. Elővigyázatlanul belerepülünk a csapdába. Hagyjuk magunkat körülszőni a tulajdon ábrándjaink csalóka pókfonalával, és nem is tudjuk, mitől kell tartanunk. Vergődünk a hálóban, aztán... Az első harapás fáj a legjobban. A többit már megszokod utána. Míg végül nem marad más belőlünk, mint egy kiszipolyozott tetem: kívül egy összeaszott test, belül semmi.
Újra csend telepedett körénk. Hallottam, ahogy a fűszálak élei halk dalra fakadtak, aztán sikoltva elhallgattak, mikor hozzájuk ért a szürkület nyálkás csápjaival.
- Neked még megvannak a szárnyaid? - kérdezte.
- Meg.
- És tudsz repülni?
- Nem.
- Életben hagyott?
- Bár ne tette volna.
Azt hiszem, az alkonyt is elszomorította a történetem, mert bársonytollú karjaival átölelt, és puha sötétséget borított rám, hogy jégkörmeivel ne karmoljon végig a fagyos éjszaka. Egyre homályosabban látam a pókot, szinte már csak keserű hangja sejttette, hogy merre van.
- Akkor miért feszítetted a hálódat az útjába?
- Mert nekem is élnem kell valahogyan.
Már csak a körvonalait láttam, mert pont arrafelé ült, ahol az a pontocska van az égen, amerre legtovább látni a lenyugvó nap fényét. A horizont mögül előkúszott az aranysárga, bújócskázó hold. Ha a pók kicsit arrébb mozdult volna, teljesen egybeolvadt volna a sötétséggel. Így még ki tudtam venni a remegő csáprágóit.
- Meg tudnálak ölni. Akkor megmenteném a pillangót - mondtam.
- Mégsem tudsz megölni. Meggátolnak a félelmeid. Irtózol tőlem.
- Ez igaz. Látod, mennyire a félelmeim rabszolgája vagyok? Még abban is megakadályoznak, hogy jót cselekedjek.
- Kár. Pedig megmenthetnéd a pillangót.
Addigra koromsötét éjszaka lett, a levegő pedig csak hűlt, és ahol a bőrömhöz ért, apró jégvirág-vágásokat ejtett rajta. Alacsonyan szálltak a felhők, hogy szinte meg tudtam volna érinteni őket. Pajkos szél zörgette meg a csontszáraz ágakat, én pedig éreztem, ahogy a levelekről lehulló harmatcseppek végiggördülnek a hajamon.
- Azért, ha egyszer valóra válnak az álmaid, és elkapsz egy lepkét... megengeded majd, hogy lefessem? Még sosem figyelhettem meg, milyen kecsesen ível elő a szárny a hátukból.
- Hát persze. Örökítsd csak meg. Legszívesebben én is ezt tenném velük.
A vén gesztenye nagyot sóhajtott, mikor feltápászkodtam a gyökerei közül, ahol eddig ültem. Zsibbadást éreztem a karjaimban, és fázósan összehúztam magam. A hold éppen akkor bukkant elő egy jámbor, sötétségszín felhő mögül. Indulás előtt szelíd fényében még egyszer megkerestem az óriási pókot - de az addigra már nem volt sehol.
