azt hiszem, most már értékelni fogom

azon az útszakaszon egyik napról a másikra

egy sírkő nőtt ki az aszfaltra hasaló

útifűből, porszínű, cirmosmintás gránit,

hatvan méterre sem a kanyartól,

ahol nyáron ütköztünk.

mikor megláttam, nem remegett a térdem,

a hideg sem rázott ki, pedig

belegondoltam, lehetne a miénk is –

de akkor igen, mikor hirtelen

az jutott eszembe, milyen jó lenne

abban az égettgumi-szagú, átláthatatlan,

tejfehér füstben ülni veled,

abban az üres pillanatban,

mikor még nem tudtuk, túléltük-e,

mikor még nem láttuk,

ki tud-e kerülni minket a kamion.

égettgumi-szag volt, az ablakon

bejött a füst – belökte a nyolcvan

kilométer per óra, már téged sem láttalak

(akkor már nem volt jó) –

ha most résnyire lehúzod,

talán még érzed is a fejfa köré szórt

fenyőfakéreg fűszeres illatát.

nem a mi nevünk van rajta.