Amire már az elején figyelmeztetnem kellett volna téged

Tudom,

szeretni engem kiábrándító, mint

bulvárlapot látni egy galéria teremőrének kezében,

és

szeretni engem hálátlan feladat, mint

egy halott költő legjobb versét kiválasztani.

de ha elhagysz, mi marad nekem?

csak a szavak, ezek az üresen visszhangzó kitinpáncélok,

amiket többé meg sem tölthetek veled,

 csak a diólevél-erezetté fonnyadt ujjaim között

 savba mártott rovarként kapálózó verslábak.

de ha elhagysz, mi marad nekem?

csak a szavak, ezek a halálukban is mélyzölden fénylő,

bűzlő rózsabogarak.

Miért ne hagyd inni a társfüggőt?

Fél négy.

Túl korán van ahhoz, hogy utoljára lássuk egymást.

Túl korán van ahhoz, hogy utoljára lassúzzunk egyet

a hatvanhetes út térről ideszűrődő dallamára az utcaajtónk előtt.

De azért csináljunk pár képet. Legyen mit előhívatni,

ha esetleg mégis együtt maradnánk.

Arról, hogy milyen jótékony lehet a nyelvi korlát a gyerekkor lépcsőházában

tíz éves lehettem, ő kicsivel több talán,

a fenyőágak árnyékai bekalimpáltak

a rácsos ablakon.

én elestem biciklivel, ő fogócskázott,

ráesett az üvegajtóra, vissza kellett varrni a bordáit.

magyar volt. egész este beszélgettünk

(kialudtuk magunkat az operációk alatt délután),

csak egyetlen szavát nem értettem:

mikor azt mesélte, hogy a nagyanyja azt mondta

neki, éjjel nem szabad kinézni

a kórház ablakán, mert jönnek a mŕtvolák.

nem értettem, csak a szóból áradó feszültséget.

mit mondtál? hát a mŕtvolák,

nagymama mondta, nem szabad kinézni,

ismételte, aztán elaludt.

lassan tíz év telt el azóta.

ma is rohanok a villanykapcsolótól az ágyamig.

ma is alakokat látok megébredve,

ma sem tudom, mennyire legyek hálás,

amiért akkor nem értettem,

hogy a lány holttestekről beszél.