Lichtenberg-féle ábrák*

már semmi sem olyan mint akkor régen
csak lassan történt ahogy őszbe fordult
homályosabbak az éjszakáim és
kikacag az ablakban ülve a hold

vonyítanék rá de zakatol a vonat
a kertek alatt kóborok járnak most is
a magányos csillagok kihunytak a nyárral
helyettük füst, cigaretta parázslik

amúgy semmi sincs rendben csak nem mutatom
mert attól hogy meguntad nem illan el
már nyüszíteni sem mer elfojtott visszhangom
s kihuny ha hallod de nem keresel

hát hová mennél ha tehetnéd hogyha
megint egyszerű lenne minden
ha újra hihetnél a hűs csodákban
ha higannyá nem folynál össze az égen

mert álmaimban messzi és tapinthatatlan
kicsúszott kezemből a valóságod
szorongva próbálom halomba rakni
az összes megmaradt reményszilánkot

egy felhasadt égitestből vér folyik
míg illúzióban indulok feléd
kusza csillagzatom megválthatnád ha
hegeidet hánykolódó homlokomra hintenéd

mert az éjszakában te voltál a viharkék varázs
rőten gyökerezett bőrömbe az összes óvatlan pillantás

(*Lichtenberg-féle ábrák: kopár fa alakú vörös égési sérülések, a villámcsapás okozza őket.)