Aritmia

azt mondtad néha egyet dobbant kettő helyett
közben babráltam a karodon az erezetet
és nyugtattál hogy semmi baj már kinőtted
mint én a rendszerességemet
- mert nekem úgy dobban ahogy a kedve tartja vagy a tiéd

csak ültünk a padon egymásnak dőlve
az illatod lopózott bele a bőrömbe
és éreztem ahogy a sok bordád énekel
összhangban emelkedik az enyémmel
- és nyugodt apályként süllyed lefelé

és sejlett hogy milyen biztonságos vagy
hogy nálad sosem csúszna be egy szkoliózis
hogy olyan tökéletesen működsz
miközben bennem minden összeomlik
- pedig próbáltam magamban rendet tartani a kedvedért

és ahogy tartottál a mellkasodba szerettem volna bújni
hogy végre valami szilárdan tartson
hogy a csontjaid börtöne vigyázzon rám is
de csak a nyakad hajlatába rejthettem arcom
- és arra gondoltam hogy részegen

hogy részegen vajon milyennek láthatsz
mikor a válladon alkoholízű csókokat váltunk
hogy törődsz-e azzal hogy ki vagyok titkon
hogy éberen éljük-e együtt az álmunk
- egymástól berúgni egy lassú nyári éjen

és a karjaidban tudtam hogy az aritmiám leszel
az örökké tartó rendellenességem
hagytam hogy az illatod velem lélegezzen
te közelebb hajoltál én semmit sem tettem
- csak játszottam tovább a kék sugarakkal a kézfejeden