kösz, hogy végig mellettem vagy

mert ez a tél egy elég egysíkú görbe -
mint a slágerlistán, ugyanaz megy körbe-körbe:
úgy érzem magam, mint négytagú családnál
az ötödik fogkefe.
már azt sem tudják, kihez tartozik, talán
ezért nem dobta még ki senki se'.
hátha valakié vagyok, gondolom, aztán rögtön rád.
lennék a paplanod, ágyad vagy pizsamád,
mert az enyémben már több a
negatív kisugárzás, mint a használt zsepi.
ez az állapot még a légszomjamat is kizsebeli,
és tömjénfüst-szaga van a szobámnak.
kintről zaj jön, mintha hánynának,
aztán szájukra fagy egy vulgarizmus-(jég)virág.
a színdarab a tetőpontjára hág:
most mosolyintom el magam -
ez is csak a kedvedért, meg hogy ne menekülj.
hányadszor ígérem, nemsoká jól leszek, remekül,
ha az életembe kerül is.
egy tömény szeretet kéne, féldecis,
vagy egy egész doboz, hogy tüdőmbe rakódjon
és öregkoromra fájjon, sajogjon,
hogy szemedre vethessem, minek szerettél annyit.
(a legvégén majd felköhögök neked egy halomnyit.)
mert tudod, talán ez a tél is megfojt, betemet -
lehet, hogy rád fagytam, mindegy. a lényeg, hogy szorítsd a kezemet.

(vágy)

és mégis ott lapulsz minden
szemrebbenésnyi kísértésben
te vagy a busz, ami felé lépek,
pedig nem is tudom, merre megy.
te vagy a láthatár, ahol szívesebben lennék
amit mutattam, a viharkék, tudod.
te vagy júliusban a napraforgóföld árnya, meg a víz is.
te vagy a naponta rám törő exisztenciális krízis.
te vagy a bőr alatti bizsergés péntek este
meg a csipet só a másnapi húslevesbe.
te vagy a feles, amit már nem kellett volna,
te vagy az összes "ez volt az utolsó, ígérem".
te vagy a cigi, amit végül mégsem kunyeráltam el.
te vagy a minnél messzebb innen,
a szabaduljak már ki.
te vagy a viszketés a tarkón,
hogy lehetnék még bárki.
te vagy a kedvesem, aki még sosem aludt velem
a legrosszabb pillanatban lemerülő elem
te vagy az elindulás és hazatérés
te vagy a láng, a lázadás, a lépés,
otthonról késés, mikor érzem, hogy élek.
mint halnak jégen a lékek,
te vagy a levegő a fulladás előtti percben.
te vagy az úttest, amire mégsem fekszem.
te vagy a közös házunk, ahogy hazajönnél hozzám,
és amíg a kakaódat főzném, a percek.
te vagy a pirítós, ami a tepsiben serceg.
a vasárnap délelőtt, ágyban töltve,
a maradj még öt percet,
a maradj velem
a maradj
meg a siess haza is.
és te vagy te,
meg ami nincs meg bennem, az is.
és mégis.

A tizennegyedik hónap

A maradok mellett minden más
patetikus, elcsépelt baromságnak tűnik.
A távozásod utáni üresség olyan, mint
szeptember elején a kövér, kerti pókok:
messziről megigéz, közelről félek tőle.
Két dolog fordul ki: te az utcánkból, meg
a világ a sarkaiból, és billen.
Játszó lepkék szárnyai ütköznek zörögve
és szerelmesen érnek egymáshoz
a szomszéd madárijesztő-sörösüvegei.
Lassan vége. Pár hét múlva a kamrába
vándorol telelni a kaktuszgyűjtemény.
Pár hét múlva már nem bámulunk
szalmaillatú hajjal a naplementébe.
Pár hét múlva szőlőíze lesz a csókoknak
búzamező- és forróságíz helyett.
Pár hét múlva hosszabb lesz a bajszod,
meg az éjjel, de most még késik.
Most még klisésen csurog elénk
a bágyadt napfény, és a tóba apad.
Maradsz?
Maradok.

(siess haza)

akkor is ha még nem hozzám jössz
ha még nem dúdolhatok az ágyad fölött

siess haza mert féltelek
mert a szél téged nem szeret

hiába fest naplementét az arcodra
siess mert hiányodtól zsong a szoba

és visszhangzik benne a szuszogásod
az üres térnek is hiányzol látod

siess mert mindjárt hideg lesz a kakaód
mert már felráztam neked a takarót

siess mert kihűl a zuhanyzó a párna
kővé váltam a küszöbön a kulcszörgésed várva

siess haza mert félek a házban
a dörmögésed nélkül a szürkületbe zártan

siess hozzám mert megfázol édes
az asztalon búsul utánad a rétes

siess mert bőrömön az illatod fakul
minden sarokban a nélküled lapul

siess haza rég hallottam a hangod
a falak rezonálnak ahogy meséled a napod

siess haza mert felszárad az élet
hiányzol a számon maradt barackíznek

siess haza hozzám mert hiányzol nagyon
csilingel a zár és pókunk kacag a falon

január

majd azt veszed észre
hogy tizenhat éves vagy
és antidepresszánsokat szedsz -
kávét fehér csokit öleléseket
de nem segít mert holnap
ugyanúgy tél lesz

majd azt veszed észre
hogy tizenhat éves vagy
és ülsz egy buszon egy
idegen városból hazafelé
és hirtelen nem tudod mit keresel ott
de valamiért haza sem akarsz menni

majd azt veszed észre
hogy tizenhat éves vagy
és semmit sem tudsz a világról
de belevágsz mint
húsodba a sok történet
belevágsz hiszen ennél már
rosszabb dolgok is történtek

majd azt veszed észre
hogy rengeteg időd van
csak még nem találtad meg -
ne félj már jön féreglyukakon
utazik és álmodik éppen -
és mégsincs mire pazarolnod

majd azt veszed észre
hogy nem akarod őt
közben meg ő a mindened
hogy szereted ahogyan
sosem szabadna szeretned

majd azt veszed észre
hogy tizenhat vagy és repülnél
de őt nem engeded
félted de megnémul
ha magadhoz bilincseled

majd azt veszed észre
hogy ketrecbe zártad -
magadat őt a történeted
húsodba mar de így a helyes
hiszen felnőtt mondod
elengeded

majd azt veszed észre
hogy ki tudja tizenhat vagy-e még
de hátha visszajön reméled
és kergeted magad előtt azt a sok évet
(hülye hiszen végig melletted volt)
csak levegőt vett és te
szökevénynek vélted

majd azt veszed észre
hogy megint tizenhat vagy
és ezt már nem rontod el
hogy otthon érzed magad
a hiányában reggel
és tizenhat vagy megint
és úgy érzed élsz
és vigyázol a szárnyaira
ha a háta mögé lépsz

egy idegenekkel zsúfolt buszon
ami idegen városból visz
egy idegen másodpercbe
eszedbe jut mennyire szerelmes vagy
ebbe az idegenbe

és eszedbe jut mennyire tudod
ezt az idegent szeretni
meg hogy már nem is olyan
idegen tizenhatnak lenni

szerelemről és hétfő reggelekről

az első olyan mint hétköznap
hajnal ötkor vakon a zoknis fiókba nyúlni
és találomra kihúzni egy párt
talán az elsőt ami a kezedbe akad.

talán túl későn látod meg hogy lyukas
és már nem lesz időd lecserélni
ha elég hamar veszed észre még
átvetheted gyorsan.

van hogy egy épet sem találsz
van hogy sokáig válogatsz
van hogy az elsőnél maradsz ami
a kezedbe akadt a sok szürke közül.

az első kicsit kapkodás kicsit
remélem hogy jó lesz és
kibírja a napot továbbfeslés nélkül.

az igazi az amit a vonatod
indulása előtt öt perccel
gondosan befoltozol.

(szivárvány)

Az egyformának tűnő hétköznapok keverik a legszebb színeket. Észrevetted már, hogyan menekülnek egymás elől a láthatatlan hetek, hónapok, hogyan fut az egyik hétfő a másik után, hogy a napok a sok különbségtől látszanak annyira hasonlónak, és észrevetted már, hogy mennyire sietsz? Fel sem tűnik közben, hogy mindent feketefehérnek, szürkének látsz.

Hajnal van, mikor kinyitod a szemed, és mégsem látod a lilát. Vagy ha látod is, nem keresed benne a szépet, pedig ott rejtőzik minden árnyalatában. Lila az ég, mikor a felkelő nappal együtt új esélyt kapsz, és lila, mikor este álomba ringatja a világot. Kialvatlan szemeid alatt ilyen színűek a fáradt zsebecskék. Öklöd bütykein pirosló bimbókból feslenek ki ibolyaként a véraláfutások, ha némán kiáltva a falba ütsz az alvadt orgonaszín sötétben, és reggel lila ködbe burkolt hazugságokkal tagadod a szerelmet, ami vörös. Vörös, mint a legapróbb karcolásos körül a gyulladás, mint az érintés, amivel meg akarom gyógyítani. Vörös vér áramlik azúrkék ereidben, amik tisztán áttetszenek a márványszínű csuklódon, ahogy a tenyered rejtelmeibe gyökereznek. Minden új sebet azonnal észreveszek rajtad, hiszen halvány vagy, mint a novemberi ködök, és hasonlóan hűvös, mikor fázol, és hiába próbálom felmelegíteni nyirkos ujjaid. A nyári éjszakák sötétje pont olyan végtelen, mint a pupillád. Vagy az út, amin lehajtott fejjel végigsietsz ugyanezen a hajnalon, és mégsem veszed észre az aszfaltkövek között lapuló harmatcseppeket, amik gyémántként szórják szét az utcai lámpák rájuk vetülő fényét. Vársz, és inkább a vacogásodra figyelsz, mint arra, hogyan fordul az ég gleccserkékbe a hátad mögött, és valami messzi titok kintről, a csillagok közül lángra lobbantja a láthatárt, mindig a legvalótlanabb pillanatban, talán pont akkor, mikor olívazöld szemeidből kipislantod az utolsó álomképet. Még a nyáron figyeltem meg, két országgal délebbre és végtelenül messze tőled, mikor végre rájöttem, miről mintázták az íriszedet – arról a pillanatnyi színről, amit akkor láttam, mikor a szél az olajfák leveleit a másik, ezüstös oldalukra fordította.

Felszállsz a buszra, és nem nézel ki az ablakon, pedig ha oldalra fordítanád a fejed, talán észrevennéd azt az apró karcolást a sötétített üvegen, amin át láthatnál egy hajszálnyi igazi kéket az égből. Tudom, hogy az ilyen kis résekre nehéz rátalálni, de igazán megkereshetnéd, mert így még a szőkülve haldokló kukoricaföldek is porszínűnek tűnnek, amikről máskor a hajad jut eszembe. Látod, minden rád emlékeztet, pedig amikor én indulok, a nap már az összes színt felvarázsolja az üres utcákra, és a sok árnyalat között egyre nehezebb megtalálni a tiedet. Már az utcai lámpák sem világítanak nyársárgán.

Szóval nem nézed a melletted szaladó tájat, inkább a hűvös üvegnek dőlsz, és hagyod, hogy a motor monoton zenéje újra elaltasson, és valami olyat álmodsz, amiről azt hiszed, színesebb a hétköznapjaidnál, de mivel nincs igazad, hamis palettája nem fest képeket az emlékezetedbe. Remegő szemhéjad alatt univerzumként pihen a pupillád, az egyetlen dolog a világon, amiről biztosan tudom, hogy fekete.

Ha egyszer megkérdeznéd tőlem, mi a legszebb, nem felelnék semmit, csak mosolyogva gondolnám magamban a választ: te.