Oppenheimer

Oppenheimer a sivatagban kószál,

szép, nem él semmi, csupa por, csupa láng,

nem mer felnézni, ha folytatja a munkát,

ilyen lehet majd az egész világ.

(forog a fejében, mit vétettem?

több plutónium kell – fel se kiált.)

Oppenheimer feleségére hajol,

szereti, de szerethet-e emberi lényt?

érinthet és csókolhat-e emberi testet,

ha százezer ilyet tép majd szerteszét?

(ereiben riadót fúj,

fejét veszti a vér.)

Oppenheimer Istenre gondol,

létezik-e, és ha létezik netán,

őt is azok a bolyongó protonok

építik fel, mint a készülő csodát?

(képes lesz-e pár atom majd

arra, hogy megbocsát?)

(Oppenheimer keresztnevét viseled.

nem vagyok bomba, de még lehetek robbanás,

lehetek a zuhanás évekig tartó sivítása,

hogy rémülten pislogjunk fölfelé: túléljük-e?

vagy maradunk, amik vagyunk: két fiatal,

aki sokkal többet iszik és veszekszik, mint kellene?)

  

Oppenheimer kifelé bámul,

a fegyvert fejéhez tartja, melyben

most oldódik szét a vajúdás utáni

zsibbadásban a bomba megfejtése.

nem lő. és a halál megszületett.

(bocsáss meg neki –

mit vétett?)