szerelemről és hétfő reggelekről

az első olyan mint hétköznap
hajnal ötkor vakon a zoknis fiókba nyúlni
és találomra kihúzni egy párt
talán az elsőt ami a kezedbe akad.

talán túl későn látod meg hogy lyukas
és már nem lesz időd lecserélni
ha elég hamar veszed észre még
átvetheted gyorsan.

van hogy egy épet sem találsz
van hogy sokáig válogatsz
van hogy az elsőnél maradsz ami
a kezedbe akadt a sok szürke közül.

az első kicsit kapkodás kicsit
remélem hogy jó lesz és
kibírja a napot továbbfeslés nélkül.

az igazi az amit a vonatod
indulása előtt öt perccel
gondosan befoltozol.

(szivárvány)

Az egyformának tűnő hétköznapok keverik a legszebb színeket. Észrevetted már, hogyan menekülnek egymás elől a láthatatlan hetek, hónapok, hogyan fut az egyik hétfő a másik után, hogy a napok a sok különbségtől látszanak annyira hasonlónak, és észrevetted már, hogy mennyire sietsz? Fel sem tűnik közben, hogy mindent feketefehérnek, szürkének látsz.

Hajnal van, mikor kinyitod a szemed, és mégsem látod a lilát. Vagy ha látod is, nem keresed benne a szépet, pedig ott rejtőzik minden árnyalatában. Lila az ég, mikor a felkelő nappal együtt új esélyt kapsz, és lila, mikor este álomba ringatja a világot. Kialvatlan szemeid alatt ilyen színűek a fáradt zsebecskék. Öklöd bütykein pirosló bimbókból feslenek ki ibolyaként a véraláfutások, ha némán kiáltva a falba ütsz az alvadt orgonaszín sötétben, és reggel lila ködbe burkolt hazugságokkal tagadod a szerelmet, ami vörös. Vörös, mint a legapróbb karcolásos körül a gyulladás, mint az érintés, amivel meg akarom gyógyítani. Vörös vér áramlik azúrkék ereidben, amik tisztán áttetszenek a márványszínű csuklódon, ahogy a tenyered rejtelmeibe gyökereznek. Minden új sebet azonnal észreveszek rajtad, hiszen halvány vagy, mint a novemberi ködök, és hasonlóan hűvös, mikor fázol, és hiába próbálom felmelegíteni nyirkos ujjaid. A nyári éjszakák sötétje pont olyan végtelen, mint a pupillád. Vagy az út, amin lehajtott fejjel végigsietsz ugyanezen a hajnalon, és mégsem veszed észre az aszfaltkövek között lapuló harmatcseppeket, amik gyémántként szórják szét az utcai lámpák rájuk vetülő fényét. Vársz, és inkább a vacogásodra figyelsz, mint arra, hogyan fordul az ég gleccserkékbe a hátad mögött, és valami messzi titok kintről, a csillagok közül lángra lobbantja a láthatárt, mindig a legvalótlanabb pillanatban, talán pont akkor, mikor olívazöld szemeidből kipislantod az utolsó álomképet. Még a nyáron figyeltem meg, két országgal délebbre és végtelenül messze tőled, mikor végre rájöttem, miről mintázták az íriszedet – arról a pillanatnyi színről, amit akkor láttam, mikor a szél az olajfák leveleit a másik, ezüstös oldalukra fordította.

Felszállsz a buszra, és nem nézel ki az ablakon, pedig ha oldalra fordítanád a fejed, talán észrevennéd azt az apró karcolást a sötétített üvegen, amin át láthatnál egy hajszálnyi igazi kéket az égből. Tudom, hogy az ilyen kis résekre nehéz rátalálni, de igazán megkereshetnéd, mert így még a szőkülve haldokló kukoricaföldek is porszínűnek tűnnek, amikről máskor a hajad jut eszembe. Látod, minden rád emlékeztet, pedig amikor én indulok, a nap már az összes színt felvarázsolja az üres utcákra, és a sok árnyalat között egyre nehezebb megtalálni a tiedet. Már az utcai lámpák sem világítanak nyársárgán.

Szóval nem nézed a melletted szaladó tájat, inkább a hűvös üvegnek dőlsz, és hagyod, hogy a motor monoton zenéje újra elaltasson, és valami olyat álmodsz, amiről azt hiszed, színesebb a hétköznapjaidnál, de mivel nincs igazad, hamis palettája nem fest képeket az emlékezetedbe. Remegő szemhéjad alatt univerzumként pihen a pupillád, az egyetlen dolog a világon, amiről biztosan tudom, hogy fekete.

Ha egyszer megkérdeznéd tőlem, mi a legszebb, nem felelnék semmit, csak mosolyogva gondolnám magamban a választ: te.

November

csak képzeld, milyen más lenne a reggel
ha ketten állnánk a tükörrel szemben
fogat moshatnánk, kezed a kezemben
(tudom, szinte egyszerre nevetnénk el magunkat)
miközben a groteszk álmokat felejtem
intenénk búcsút a hajnali fagyos félhomálynak.

a csészédbe kávét töltenék, meg a szívemet
vagy inkább kakaót, mert azt jobban szereted
és míg félálomban a zoknid párját keresed
kérdezném, édes, nincs kedved munkába menni?
elviccelődnél, hogy cseréljünk szerepet
és marasztalnálak, nem kell még búcsúcsókolózni.

csak képzeld el, messze van még ez a fejezet
megteszi hatkor egy jóreggelt-üzenet
"ha sikerül, ma látom a bolond fejedet"
és máris több eséllyel fog ízleni a reggeli
hideg van az utcánkban sétálni nélküled
és rád gondolok, nem arra, meddig kell még várni.

a busz ablakán kinézve remélem, hogy látlak
csak ezért nem adom meg magam az álomnak
az utcádban semmi, csak őszirózsák, ködvárak
(párnáddá változnék ilyenkor szívesen)
bár hősiesen küzdött veled az éjjeli műszak
már megint te győztél felette, kedvesem.

míg hazafelé utazol, felráznám a párnádat
mikor érkezel, indulok, mégis várnálak
egy percedért odaadnám a fahéjas csigámat
-szeretnék maradni és nézni ahogy alszol
a redőnyöket húzd le, meg a szemhéjaidat -
holnap sem tőled lépek ki az ajtón.

és egy fárasztó nap után hozzád térnék haza
pattogna a kandalló, gőzölög a tea
duruzsolnánk a kanapén egymáshoz bújva
várnánk, hogy a ház előtt kialudjanak a fények
és míg arcomat rejtem a kócos hajadba
valami ilyesmit dúdolnék esti mesének

nem kérek semmit, nem kell az élet
ne engedj sehova, néküled félek
ne hagyj elaludni, magamtól védj meg
fáradt szemünkre ha mégsem jön álom
nővére leszek a késő őszi szélnek
szád szegletében repedésként égek
ha tenyeredbe mar majd a hiányom.

Aritmia

azt mondtad néha egyet dobbant kettő helyett
közben babráltam a karodon az erezetet
és nyugtattál hogy semmi baj már kinőtted
mint én a rendszerességemet
- mert nekem úgy dobban ahogy a kedve tartja vagy a tiéd

csak ültünk a padon egymásnak dőlve
az illatod lopózott bele a bőrömbe
és éreztem ahogy a sok bordád énekel
összhangban emelkedik az enyémmel
- és nyugodt apályként süllyed lefelé

és sejlett hogy milyen biztonságos vagy
hogy nálad sosem csúszna be egy szkoliózis
hogy olyan tökéletesen működsz
miközben bennem minden összeomlik
- pedig próbáltam magamban rendet tartani a kedvedért

és ahogy tartottál a mellkasodba szerettem volna bújni
hogy végre valami szilárdan tartson
hogy a csontjaid börtöne vigyázzon rám is
de csak a nyakad hajlatába rejthettem arcom
- és arra gondoltam hogy részegen

hogy részegen vajon milyennek láthatsz
mikor a válladon alkoholízű csókokat váltunk
hogy törődsz-e azzal hogy ki vagyok titkon
hogy éberen éljük-e együtt az álmunk
- egymástól berúgni egy lassú nyári éjen

és a karjaidban tudtam hogy az aritmiám leszel
az örökké tartó rendellenességem
hagytam hogy az illatod velem lélegezzen
te közelebb hajoltál én semmit sem tettem
- csak játszottam tovább a kék sugarakkal a kézfejeden

Csendben maradó

szeretem a sötétséget
mert olyan fekete
mert olyan puha
mert olyan meleg mint egy ölelés
mint mikor becsukom a szemem a karjaidban
mint mikor alig érsz hozzám úgy csókolsz az éjszakában
mint mikor a kitágult pupilládba nézek
szeretem a sötétséget

mert olyan sötét mint ami bennem van
és ami benned sosem volt
szeretem mert te vagy olyan idegenül
ragyogóan világos
mert ide menekülhetek csak előled
mert innen láttalak meg először
mert olyan jó vagy amilyen sosem tudok majd lenni
mert a sötét elrejt mert itt
magam elől is elbújhatok mert csak magam elől akarok elbújni
úgy hogy te se találj meg
mert én már nem félek itt
mert ilyenkor élek
mert a sötétség elrejt mindent például
hogy kócos lett a hajam
hogy rendetlenség van a szobámban
hogy a szemem alatt karikák ülnek
hogy el akarok rejteni valamit (előled) -
hogy nem vagyok elég jó hozzád

hogy túlságosan szeretlek
hogy meg tudnálak fojtani ezzel
hogy néha csak a csókodra vágyom néha meg arra
hogy rám se nézz
hogy minden rendben minden rendben

csak belül van olyan menthetetlenül sötét

csak húzódj közelebb és ragyogd be kérlek
mert hátha egyszer kiragyogod belőlem a sötétet
és hátha egyszer én is világíthatok
hátha egyszer ketten lehetünk angyalok

Regösének

senki földje senki háza
halott lányok balladája
ébressz bennem futótüzet
halálunkat eméssze meg

ember vagy, lidérc vagy
rőt tudás, bomlott agy
add nekem, kit megszereztél
eloroztál, felkerestél

vágyakoznál, megszeretnél
vigyáznál rám, földbe vetnél
virágomat letéphetnéd
rekeszizmodba préselnéd

fű között fejem felütném
lábad nyomát dicsérhetném
s míg életeddel tékozolnál
álmaidat én vigyáznám

jön a vihar nem visz lábam
ölelj engem árnyékában
fűzd karjaid szorosabbra
ránts magaddal biztonságba

útnak indulsz, megfeneklek
megérintesz, nem engedlek
fűzfa lombja simogasson
ha elmennél, hozzám hajtson

elkószálnál, rám találnál
gyökerek közt megágyaznál
s néznék reggel ágak, bokrok
ki sírt éjjel könnyharmatot

téged gondol minden éjfél
sötétebb az alvadt vérnél
álmok között forgolódom
szeplőidet összefonom

szeretnélek, megszeretnél
hamvak alatt megkeresnél
s esküdnék a csillag-égre
magammal rántlak a mélybe

senki háza senki földje
halott lányok szemfedője
borulj rá a parazsamra
szerettelek élve-halva.

Szerelem e-mollban

(amikor zongoráztál)

pattogó ujjaid megpihenhetnének
az enyémek között mint tétova élet
az elefántcsontokra kúszik a kezem
de özönlő dallamod nem vált meg engem

bárcsak olvasnál a kották között
hiszen nem vagyok más csak odalökött
elcsukló hang zavaros érzelem
melyet küszködve kiprésel még testem

nem érlek utol pedig én is játszom
húsomból előhúzom a vokálom
zokognak a hangok sodrásuk szédít
véresre játszottad szívem billentyűit

feketén omlanak félhang-futamok
közönyöd súlyától összeroppanok
csak minnél messzebb míg visszhang maradsz
a közelség kongása nem nyújt vigaszt

bőrödet levenném hogy megtudjam ki vagy
egyenként szed szét most ami összetart
aztán abbamaradtak a szívdobbanások
aztán üresség maradt és halott virágok

én köddé váltam te észre sem vetted
kérészlétedet tovább élhetted
s ha rám találsz majd kusza violinkulcs alatt
remélem egy emlék a szemedbe szalad

míg nem maradt más csak kihűlt pátosz
már nem ülhetek többé a zongorádhoz