Keserű szüret

készülő bortól ragacsos kezem közé
fognám az arcod -
úgy csókolj, mintha minden azon múlna,
mintha nem lenne minden búcsú egyre nehezebb -
szeretlek, ahogyan csak egy várost szeretni lehet
ahogy sóvárogni az éjszakai fényekért
túlélni egy pizsamába ragadt illatért
szeretlek ahogy hideg sört a nyári napon
a percet, mikor a nyarat visszakapom
mint szőlő a napot nem félek
átvenni minden emléket
a fővárost és közös ágyat
bort pálinkát forró sátrat
az ürességet az otthonban
igaz otthont a karodban
készülő bortól ragacsos délutánt
mellkast feszítő szent hiányt
az enyémre találó ujjbegyeket
sok első csókot és Gellérthegyet -
úgy csókolj, mintha minden azon múlna
félek, nem tudom, mikor lesz nyár újra

Bűntudat

véletlenül találtam rólad egy
kétezer-tizenhármas képet,
akkor még nem voltam neked, tudod.
te jó ég, hány fiú állt körülütted?
meg sem tudtam számolni. ami
azt illeti, nem is mertem. és valami
irigy, idegen nosztalgia kapott el,
mikor arra gondoltam:
barátok.

azt hiszem, a régi szép időknek
most lett vége, már csak
te maradtál, ki egyetemre
ment, ki angliába, te meg

te meg azt mondtad nevetve, majd
bérlünk lakást, én fősulira
járok, te ott dolgozol tovább, és
hazavársz majd minden este. a
főváros zaja az ajtón kívül marad.
már csak te maradtál, és azt
mondtad, rajtam kívül nem tart
semmi sem itt - mint az
elfújt pitypang, szétszéledt
a banda.

már csak mi maradtunk, neked
véget érnek a régi szép idők, nekem
most kezdődnek. nincs semmi baj,
megtanuljuk észrevenni, hogy futnak az évek.

kösz, hogy végig mellettem vagy

mert ez a tél egy elég egysíkú görbe -
mint a slágerlistán, ugyanaz megy körbe-körbe:
úgy érzem magam, mint négytagú családnál
az ötödik fogkefe.
már azt sem tudják, kihez tartozik, talán
ezért nem dobta még ki senki se'.
hátha valakié vagyok, gondolom, aztán rögtön rád.
lennék a paplanod, ágyad vagy pizsamád,
mert az enyémben már több a
negatív kisugárzás, mint a használt zsepi.
ez az állapot még a légszomjamat is kizsebeli,
és tömjénfüst-szaga van a szobámnak.
kintről zaj jön, mintha hánynának,
aztán szájukra fagy egy vulgarizmus-(jég)virág.
a színdarab a tetőpontjára hág:
most mosolyintom el magam -
ez is csak a kedvedért, meg hogy ne menekülj.
hányadszor ígérem, nemsoká jól leszek, remekül,
ha az életembe kerül is.
egy tömény szeretet kéne, féldecis,
vagy egy egész doboz, hogy tüdőmbe rakódjon
és öregkoromra fájjon, sajogjon,
hogy szemedre vethessem, minek szerettél annyit.
(a legvégén majd felköhögök neked egy halomnyit.)
mert tudod, talán ez a tél is megfojt, betemet -
lehet, hogy rád fagytam, mindegy. a lényeg, hogy szorítsd a kezemet.

(vágy)

és mégis ott lapulsz minden
szemrebbenésnyi kísértésben
te vagy a busz, ami felé lépek,
pedig nem is tudom, merre megy.
te vagy a láthatár, ahol szívesebben lennék
amit mutattam, a viharkék, tudod.
te vagy júliusban a napraforgóföld árnya, meg a víz is.
te vagy a naponta rám törő exisztenciális krízis.
te vagy a bőr alatti bizsergés péntek este
meg a csipet só a másnapi húslevesbe.
te vagy a feles, amit már nem kellett volna,
te vagy az összes "ez volt az utolsó, ígérem".
te vagy a cigi, amit végül mégsem kunyeráltam el.
te vagy a minnél messzebb innen,
a szabaduljak már ki.
te vagy a viszketés a tarkón,
hogy lehetnék még bárki.
te vagy a kedvesem, aki még sosem aludt velem
a legrosszabb pillanatban lemerülő elem
te vagy az elindulás és hazatérés
te vagy a láng, a lázadás, a lépés,
otthonról késés, mikor érzem, hogy élek.
mint halnak jégen a lékek,
te vagy a levegő a fulladás előtti percben.
te vagy az úttest, amire mégsem fekszem.
te vagy a közös házunk, ahogy hazajönnél hozzám,
és amíg a kakaódat főzném, a percek.
te vagy a pirítós, ami a tepsiben serceg.
a vasárnap délelőtt, ágyban töltve,
a maradj még öt percet,
a maradj velem
a maradj
meg a siess haza is.
és te vagy te,
meg ami nincs meg bennem, az is.
és mégis.

A tizennegyedik hónap

A maradok mellett minden más
patetikus, elcsépelt baromságnak tűnik.
A távozásod utáni üresség olyan, mint
szeptember elején a kövér, kerti pókok:
messziről megigéz, közelről félek tőle.
Két dolog fordul ki: te az utcánkból, meg
a világ a sarkaiból, és billen.
Játszó lepkék szárnyai ütköznek zörögve
és szerelmesen érnek egymáshoz
a szomszéd madárijesztő-sörösüvegei.
Lassan vége. Pár hét múlva a kamrába
vándorol telelni a kaktuszgyűjtemény.
Pár hét múlva már nem bámulunk
szalmaillatú hajjal a naplementébe.
Pár hét múlva szőlőíze lesz a csókoknak
búzamező- és forróságíz helyett.
Pár hét múlva hosszabb lesz a bajszod,
meg az éjjel, de most még késik.
Most még klisésen csurog elénk
a bágyadt napfény, és a tóba apad.
Maradsz?
Maradok.

(siess haza)

akkor is ha még nem hozzám jössz
ha még nem dúdolhatok az ágyad fölött

siess haza mert féltelek
mert a szél téged nem szeret

hiába fest naplementét az arcodra
siess mert hiányodtól zsong a szoba

és visszhangzik benne a szuszogásod
az üres térnek is hiányzol látod

siess mert mindjárt hideg lesz a kakaód
mert már felráztam neked a takarót

siess mert kihűl a zuhanyzó a párna
kővé váltam a küszöbön a kulcszörgésed várva

siess haza mert félek a házban
a dörmögésed nélkül a szürkületbe zártan

siess hozzám mert megfázol édes
az asztalon búsul utánad a rétes

siess mert bőrömön az illatod fakul
minden sarokban a nélküled lapul

siess haza rég hallottam a hangod
a falak rezonálnak ahogy meséled a napod

siess haza mert felszárad az élet
hiányzol a számon maradt barackíznek

siess haza hozzám mert hiányzol nagyon
csilingel a zár és pókunk kacag a falon

január

majd azt veszed észre
hogy tizenhat éves vagy
és antidepresszánsokat szedsz -
kávét fehér csokit öleléseket
de nem segít mert holnap
ugyanúgy tél lesz

majd azt veszed észre
hogy tizenhat éves vagy
és ülsz egy buszon egy
idegen városból hazafelé
és hirtelen nem tudod mit keresel ott
de valamiért haza sem akarsz menni

majd azt veszed észre
hogy tizenhat éves vagy
és semmit sem tudsz a világról
de belevágsz mint
húsodba a sok történet
belevágsz hiszen ennél már
rosszabb dolgok is történtek

majd azt veszed észre
hogy rengeteg időd van
csak még nem találtad meg -
ne félj már jön féreglyukakon
utazik és álmodik éppen -
és mégsincs mire pazarolnod

majd azt veszed észre
hogy nem akarod őt
közben meg ő a mindened
hogy szereted ahogyan
sosem szabadna szeretned

majd azt veszed észre
hogy tizenhat vagy és repülnél
de őt nem engeded
félted de megnémul
ha magadhoz bilincseled

majd azt veszed észre
hogy ketrecbe zártad -
magadat őt a történeted
húsodba mar de így a helyes
hiszen felnőtt mondod
elengeded

majd azt veszed észre
hogy ki tudja tizenhat vagy-e még
de hátha visszajön reméled
és kergeted magad előtt azt a sok évet
(hülye hiszen végig melletted volt)
csak levegőt vett és te
szökevénynek vélted

majd azt veszed észre
hogy megint tizenhat vagy
és ezt már nem rontod el
hogy otthon érzed magad
a hiányában reggel
és tizenhat vagy megint
és úgy érzed élsz
és vigyázol a szárnyaira
ha a háta mögé lépsz

egy idegenekkel zsúfolt buszon
ami idegen városból visz
egy idegen másodpercbe
eszedbe jut mennyire szerelmes vagy
ebbe az idegenbe

és eszedbe jut mennyire tudod
ezt az idegent szeretni
meg hogy már nem is olyan
idegen tizenhatnak lenni