Nyugalom verse

Reggelente, ha csak mellőled, az ágyból is,

vagy a redőnyrések közt óvatosan

kikukucskáltam az ablakon – nehogy

felébresszen téged a besurranó fény –,

az első, amit mindig megláttam,

az a nagy, napraforgósárga pacni volt

a szomszéd nyaraló telkén.

Később derült ki, hogy egy régi

betonkeverőautó-féle.

De ilyenkor, éppen csak mellőled fölkelve,

hajnaltól homályos szemmel ránézve

mindig azt hittem, hogy egy hatalmas,

tavaszi, napsütötte folt.

(még a harmadik reggelen is bedőltem neki,)

pedig ó, dehogy az volt,

hiszen olyan mélyen aludt még

a Nap is, akárcsak te, derült ki,

mikor a nappaliban felhúztam a redőnyt.

A kertünkben három cica sétált, én meg

inkább visszabújtam melléd.

Mert mindig melegebb volt a te takaród alatt.

S ha egész mellkasomat a hátadnak préseltem,

éreztem biztos, szabályos légzésed, ahogy

kiszuszogod fiús, álmos illatodat.

Talán még álmodtál is valamit közben

- de mégsem, hiszen

megsimítottad rád fonódó karom,

és hidd el, sosem voltam még olyan boldog.

Mintha végre megtaláltam volna az otthont

és tudod, mit, nem is baj, hogy

végig ágyban marad a Nap,

az sem, ha már sosem látjuk sugarát.

Elég, ha a vidám-sárga betonkeverő

süt ránk a kicsi, szúnyoghálós ablakon át.

 (A vers ötlete még abban a bellegszencsei /Podhájska/ nyaralóban született, ahonnan - napsütötte folt híján, hiába várva még március elején a tavaszt - a fentebb említett betonkeverőt néztem, nem csak reggelente. Ő vendégszerepel a képeken is. A megírására azonban csak március huszonhatodikán került sor - érdekesség, pont az ezredik napfordulónkon. ☺)  

Egy újságíró halálára

Maradj veszteg. Az országnak az a jó,

ha biztonságban él. 

(eddig azt hittük, biztos talajon járunk,

pedigcsak vékony padló van alattunk,
melyen most ütöttetek rést)

Maradj veszteg. Az országnak az a jó,

ha nyugalomban él.

(s hogy a padló alatt mily pokol parázslik, 
milyen erkölcsi alvilág várja, 
hogy belezuhanjon a nép)

Maradj veszteg. Az országnak az a jó,

ha hazugságban él.

(azt mondtátok, szólásszabadság van,

de csak míg arról írunk, mi jó,

mi szerelem, mi szép)

(elhallgattatok egy tollat.  Jól  van, jön helyette másik száz,

mi   majd   kiteregetünk -

akár a száradó ruhák, 
lengedezni fog a márciusi sz.élben 
a múltatok s az igazság,

ha felnéz végre a nép,meglássák:

rák van, rák van mindenütt.)

2018. márc. 14.

Elmúlunk

Éjszakába nyúlón kerestem a sorokat hozzád

s nem jutott semmi eszembe.

(- de hiszen nem ez minden versnek lényege,

sőt, az életé is?) – ám mintha

minden szó búcsúlevél lenne.

már megint arról írjak, mi vagy nekem te,

mikor magam sem tudom:

nyáron végtelenbe zúgó, érett búzamező,

télen titkokkal terhes, régi deszkapadló?

Pedig hétköznap vagy, semmi más.

Legyen mondjuk egy áprilisi, kedd délután,

bár ebből is legfeljebb négy van évente.

s az sem mindegy, napsütötte-e    –

így talán egyetlen ilyen délután marad:

látod, milyen különleges minden perce?

s ébred-e már pont e pillanatban

az első álmos, kora tavaszi lepke?

na látod, ez az időpillanat vagy, nem több.

az univerzum megismételhetetlen csodája,

mely addig sem tart, míg megdobban szíved.

Ennyi csupán az egész földi élet

s hogy ebben pont az enyém lehetsz,

nem csoda-e? S ha rád nézek,

mégsem lehetek boldog,

hiszen nemsoká vége. Ennyi adatott most,

von vállat az Isten, hiába kérem,

az öröklétben hadd maradj meg nékem.

De Isten nem egy kívánságteljesítő gyár,

és te nem vagy preparálható lepke.

Befőttesüvegben nem tarthatlak,

nem tűzhetlek gombostű hegyére.

Hiába minden drága, trópusi virág,

nem maradsz kertemben örökre:

csak egy pillanat, míg enyém vagy, s már

tovaszállsz haldokolva, pörögve...

Hasonlatok

Mint a katonák, kiket nem vár haza senki,

úgy szeretlek már, akár ők a háborút –

messziről, megbabonázva csodálom a véres csontdarálót,

ami vagy, édes frontvonalam –

vagy inkább ahogy szeretik ők

ez őrült forgatag közepén álló hűvös,

biztos márványoszlopot, a halált.

és oly égbekiáltón, keservesen szomjazlak,

mint baka a békét, kit kedvese hazavár.

Mint az iszákosok, kiknek az égető,

gyilkos hetven fokon kívül

nincs más fekhelyük s szerelmük,

úgy kérlek én, akár ők az alkoholt,

mert hiába ölsz, te részegítesz

s a létezésem édesre te marod –

mint a függők, kiknek egyetlen

szabadságuk az önkívület,

úgy szeretlek már, akár ők a szert,

mert minden szinapszisomban

sajog, hogy nem vagy itt.

S hogy a hajnal már sosem int,

félve alszom el minden este.

Szeretlek, mint önpusztítást az,

kinek élnie kéne.

Szeretlek, mint szerelmünkben a halált,

mely lépten-nyomon ott van velünk –

vitákban halunk és újjászületünk,

szeretlek, akár egyensúlyozni a szélén,

hallani, hogy nem hagysz el a végén

és szeretlek, mint hinni a hazugságnak.

mint jövőképeket, mik sosem várnak,

szeretlek, ahogy szeretni szeretlek téged,

s szeretem, hogy te leszel majd a halálom.

mint hedonista heroinfüggő

a sikátor homályba merülő sarkát –

úgy őrizlek, mintha nem lenne más otthonom.

Ha(rco)landó

lesz még egy végső, keserves csata,

mit az idei téllel vívok

(-hétvégére mínusz tízet mondanak-)

lesz majd egy utolsó, elkeseredett ütközet,

hogy elkerüljem az önbeteljesítő jóslatot:

bár már látom, hol ágaznak vágányaink ketté,

én akkor is veled maradok.

a váltó elkopott, megjavítani nem lehet –

sorra veti magát mind a sínre, amit remélek

rohan, rohan a táj s mögöttünk elmarad

szerteszórt agyveleje at összes „ne menj még”-nek,

s a síntalp körül mályvaszín virágzik

az „ugye összeköltözünk majd” szétroncsolt tüdeje

(-hát mivel vegyek én most már levegőt?-)

véres csomókban zihálnak a vágyak,

s én szomjukat oltom futva utánad,

lekéstelek megint. (-bomló csatamezőt-)

hiába itatom – egyre csak halnak.

lesz még keserves harc, amit velünk vívok értünk

(-s szép fejét a veled látott álom mind a sínre hajtja-)

hiányzik a kezdődő szerelem

étvágytalan, szédült boldogsága.

nincs végállomásunk, csak távolodásunk van

hiányzik mikor még mindent szépnek láttam

de édes, a napjaim mégis te szépíted.

megfagyott elmém föl te melegíted,

s ha örökre aludnék, te űzöd az álmot.

úgy tűnik, kicsit még muszáj rám várnod:

mert lesz majd egy felőrlő, utolsó ütközet.

Hiányzik, mikor még tudtam volna élni nélküled.