Reggelente, ha
csak mellőled, az ágyból is,
vagy a
redőnyrések közt óvatosan
kikukucskáltam az
ablakon – nehogy
felébresszen
téged a besurranó fény –,
az első, amit
mindig megláttam,
az a nagy,
napraforgósárga pacni volt
a szomszéd nyaraló
telkén.
Később derült ki,
hogy egy régi
betonkeverőautó-féle.
De ilyenkor,
éppen csak mellőled fölkelve,
hajnaltól
homályos szemmel ránézve
mindig azt
hittem, hogy egy hatalmas,
tavaszi,
napsütötte folt.
(még a harmadik
reggelen is bedőltem neki,)
pedig ó, dehogy
az volt,
hiszen olyan
mélyen aludt még
a Nap is,
akárcsak te, derült ki,
mikor a
nappaliban felhúztam a redőnyt.
A kertünkben
három cica sétált, én meg
inkább
visszabújtam melléd.
Mert mindig
melegebb volt a te takaród alatt.
S ha egész mellkasomat
a hátadnak préseltem,
éreztem biztos,
szabályos légzésed, ahogy
kiszuszogod fiús,
álmos illatodat.
Talán még
álmodtál is valamit közben
- de mégsem,
hiszen
megsimítottad rád
fonódó karom,
és hidd el, sosem
voltam még olyan boldog.
Mintha végre megtaláltam
volna az otthont
és tudod, mit,
nem is baj, hogy
végig ágyban marad a Nap,
az sem, ha már
sosem látjuk sugarát.
Elég, ha a
vidám-sárga betonkeverő
süt ránk a kicsi,
szúnyoghálós ablakon át.
(A vers ötlete még abban a bellegszencsei /Podhájska/ nyaralóban született, ahonnan - napsütötte folt híján, hiába várva még március elején a tavaszt - a fentebb említett betonkeverőt néztem, nem csak reggelente. Ő vendégszerepel a képeken is. A megírására azonban csak március huszonhatodikán került sor - érdekesség, pont az ezredik napfordulónkon. ☺)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése