Elmúlunk

Éjszakába nyúlón kerestem a sorokat hozzád

s nem jutott semmi eszembe.

(- de hiszen nem ez minden versnek lényege,

sőt, az életé is?) – ám mintha

minden szó búcsúlevél lenne.

már megint arról írjak, mi vagy nekem te,

mikor magam sem tudom:

nyáron végtelenbe zúgó, érett búzamező,

télen titkokkal terhes, régi deszkapadló?

Pedig hétköznap vagy, semmi más.

Legyen mondjuk egy áprilisi, kedd délután,

bár ebből is legfeljebb négy van évente.

s az sem mindegy, napsütötte-e    –

így talán egyetlen ilyen délután marad:

látod, milyen különleges minden perce?

s ébred-e már pont e pillanatban

az első álmos, kora tavaszi lepke?

na látod, ez az időpillanat vagy, nem több.

az univerzum megismételhetetlen csodája,

mely addig sem tart, míg megdobban szíved.

Ennyi csupán az egész földi élet

s hogy ebben pont az enyém lehetsz,

nem csoda-e? S ha rád nézek,

mégsem lehetek boldog,

hiszen nemsoká vége. Ennyi adatott most,

von vállat az Isten, hiába kérem,

az öröklétben hadd maradj meg nékem.

De Isten nem egy kívánságteljesítő gyár,

és te nem vagy preparálható lepke.

Befőttesüvegben nem tarthatlak,

nem tűzhetlek gombostű hegyére.

Hiába minden drága, trópusi virág,

nem maradsz kertemben örökre:

csak egy pillanat, míg enyém vagy, s már

tovaszállsz haldokolva, pörögve...