Ha(rco)landó

lesz még egy végső, keserves csata,

mit az idei téllel vívok

(-hétvégére mínusz tízet mondanak-)

lesz majd egy utolsó, elkeseredett ütközet,

hogy elkerüljem az önbeteljesítő jóslatot:

bár már látom, hol ágaznak vágányaink ketté,

én akkor is veled maradok.

a váltó elkopott, megjavítani nem lehet –

sorra veti magát mind a sínre, amit remélek

rohan, rohan a táj s mögöttünk elmarad

szerteszórt agyveleje at összes „ne menj még”-nek,

s a síntalp körül mályvaszín virágzik

az „ugye összeköltözünk majd” szétroncsolt tüdeje

(-hát mivel vegyek én most már levegőt?-)

véres csomókban zihálnak a vágyak,

s én szomjukat oltom futva utánad,

lekéstelek megint. (-bomló csatamezőt-)

hiába itatom – egyre csak halnak.

lesz még keserves harc, amit velünk vívok értünk

(-s szép fejét a veled látott álom mind a sínre hajtja-)

hiányzik a kezdődő szerelem

étvágytalan, szédült boldogsága.

nincs végállomásunk, csak távolodásunk van

hiányzik mikor még mindent szépnek láttam

de édes, a napjaim mégis te szépíted.

megfagyott elmém föl te melegíted,

s ha örökre aludnék, te űzöd az álmot.

úgy tűnik, kicsit még muszáj rám várnod:

mert lesz majd egy felőrlő, utolsó ütközet.

Hiányzik, mikor még tudtam volna élni nélküled.