Felolvasás

A tizennegyedik hónap című versemet olvasom fel a sárvári írótábor díjkiosztó ünnepségén.

Irodalmi tábor Sárváron

Kicsit megkésve adok hírt arról, hogy még februárban (egy-két nappal a leadási határidő előtt) jelentkeztem az Írók Alapítványa által szervezett 41.  Kárpát-medencei Középiskolás Irodalmi Pályázatra, próza és vers kategóriában. Bevallom, nem bíztam túlzottan a sikerben - elvégre először próbálkoztam ilyen nagyszabású pályázattal, ezért is ért nagy meglepetésként, hogy március közepén meghívóm érkezett a pályázat irodalmi táborába, amelyen az idén beérkezett 240 pályaműből kiválogatott legjobb 56 írás szerzője vehetett részt – én vers kategóriában kaptam meghívást.

Hamarosan megküldték a programot és Sárvár térképét, hiszen már csak egy hét választott el az indulástól – április harmadikától. Azt, hogy a versenyre tényleg egész Kárpát-medencéből pályáztak, rögtön bizonyította, hogy csak a szobánkba, a tizenkettesbe három országból érkeztünk: Dóri Szentendréről, Eszti Párciumból és én Felvidékről.

Én és a Nádasdy-vár, aminek a termeiben majd a műhelymunkák folynak.
Itt még nem is sejtettem, mi vár rám. :D

A hotel, ahol laktunk - a kék felirat alatti, balkonos szoba volt a miénk.

Az első napon egyetlen programpontunk volt: egy bemutatkozóest, ahol megtudhattuk, ki honnan érkezett, mi az, ami érdekli és milyen kategóriában kapott meghívást, valamint megismerhettük a zsűritagokat és a másnap kezdődő műhelymunkák lefolyását is. Kaptunk egy füzetet is, ami tulajdonképpen gyűjtés a verssel pályázók műveiből (mindenkitől 2-3 verset válogattak bele, sajnos a próza kategóriában nem volt lehetőség egy ilyen füzetre a novellák hossza miatt).

Ilyen szép, igényes gyűjtést kaptunk - benne két versem, a Bűntudat
és A tizennegyedik hónap. 

 A java csak ezután következett -  a “nem hivatalos” ismerkedőest, ami annyit tesz, hogy szinte az egész tábor egy sárvári bárban, a Pálmában tartott késő éjjelig tartó eszmecserét irodalomról és mindenről, ami hozzá tartozik – vagy kevésbé. Nagyon megkedveltem a társaságot, mindenki hihetetlenül kedves, segítőkész és őszinte volt, annyira tetszett, hogy bárkivel pillanatok alatt megtalálhattam a közös témát: egy verset, könyvet, zenét, borfajtát… :D Azt hiszem, nagyon sok új barátra találtam már az első estén, kár, hogy nem maradhattam kint sokáig a kiújult köhögésem miatt, na meg mert nem akartam holtfáradtan érkezni a másnap kezdődő műhelymunkára.

 

Mielőtt elkezdődtek a műhelymunkák, megtörtént a tábor hivatalos
megnyitója a Várkertben.

A workshopok a Nádasdy-vár termeiben termeiben zajlottak a következőképpen: mindegyikünknek fel kellett olvasnia pár versét (arról, hogy milyen sorrendben következünk egymás után, magunk dönthettünk), amit ő választott ki a pályaművei közül, vagy a zsűri indítványozta bizonyos verse felolvasását. (A vers kategória zsűritagjai Kemény István, dr. Vörös István és Papp Márió voltak, a zsűrielnök pedig nem más, mint Mezey Katalin költőnő.) 

Miután felolvastunk, a zsűri tagonként véleményt mondott, sőt, mi is hozzászólhattunk egymás írásaihoz –  így mindenkire jutott legalább 15-30 perc. Rettentően izgultam, mert most olvastam fel saját verset életemben először, de megérte: kaptam dicséretet is, ami megerősített abban, hogy eddig jó úton haladtam, és kaptam egy nagyon erős, építő kritikát, ami megmutatta, merre induljak tovább ezen az úton. Olyan dolgokra világítottak rá a verseimben, amiket eddig még én sem láttam, na. :D

Ebben a teremben zajlottak a vers kategória műhelymunkái

Az előző este kapott füzet nagyon jól jött, mert bár nagyon jó hallgatni, ahogy valaki felolvassa a saját versét, mégiscsak ad hozzá valamit, hogy közben a kezemben tarthatom, és láthatom benne magam is a nyelv játékait, elrejtett szépségeit. Igaz, a nap végére eléggé fárasztóvá vált a sok értékelést végighallgatni (kétóránként tartottunk szünetet), pedig nagyon tanulságos volt. Ebédszünetben Coldrexet hajkurásztam a városban, nem csoda hát, hogy este már csak a folyosón ülve bírtunk beszélgetni – de azt hajnali egyig. :D

Kilátás a szobánkból naplementére, meg az étteremre, ahová ebédelni
és vacsorázni jártunk.

A hab a tortán azonban a csütörtök volt, a délelőtt műhelymunkával telt, délután érdekes idegenvezetéssel jártuk körbe a Nádasdy vár termeit, öt órától pedig kezdődött a díjkiosztó ünnepség és irodalmi gála a Tinódi Gimnázium dísztermében, aminek keretén belül felolvastuk azt a versünket (próza esetén egy részletet az adott műből), amit a zsűri a legérdemesebbnek talált arra, hogy szerepeljen a műsorban – az én esetemben A tizennegyedik hónap című versemet.

Minimális ízelítő a vár termeiből. CSodaszépek,
érdemes ellátogatni oda, ha arra jártok!

A gimnázium díszterme - itt volt a gálaműsor és a díjkiosztó.

Versem várja a felolvasását. :D

Mondanom sem kell, mennyire remegtek a kezeim, mikor szólítottak, de annyira jó érzés volt hallani a közönség tapsát, miután felolvastam, hallani, hogy tetszett nekik! Díjazott ugyan nem lettem, de ez nem vette el a kedvemet, hiszen annyi új barátom sikerének örülhettem, például Dóri szobatársam közönségdíjas lett (a műhelymunkák végén minden kategória pályázói szavazhattak arra, melyikük írása tetszett nekik a legjobban), sokan kaptak dicséretet vagy díjat, akikkel megismerkedtem a három nap során.

A névsor első fele. Mi lehettünk a szerencsések, akik először felolvastak. :D

Pár kép a felolvasásról

Vacsora után már nem maradt más, mint ünnepelni, és kihasználni, hogy még itt vagyunk – volt itt minden: slam poetry a Várkertben (bár erről csak hallásból értesültem, mikor csütörtök este próbáltuk, csak zenehallgatás és sztorizgatás lett belőle), bejártuk a várost, egymás szobáiban ücsörögtünk a hotelben, persze a Pálma sem maradhatott ki, és a rengeteg új ötletünk megosztása, megbeszélése sem hajnali kettő körül kivilágított tereken, vagy a bár ajtaja előtt ülve a járdán.

A vár este, a Várkertből fotózva.

Fekete vagy fehér véleményt mégsem tudnék mondani: jól is éreztem magam, meg nem is. A rossz részéről a honvágy tehet (már hogyne hiányozna, akihez a verseimet írom), az első nap végére összeszedett vagy kiújult betegség, meg a rossz szokásom – az introvertált emberek állandó, és ez esetben teljesen alaptalan odanemillőség-érzete. A jó részét pedig erősíti mindaz, amit már feljebb leírtam – meg az a rengeteg ötlet, ami már sorakozik a feldolgozás felé. J

Köszönöm ezt a csodás élményt és lehetőséget a szervezőknek, és persze a társaságnak, aminek a tagja lehettem!

Zárásul a két Dóri, meg egy sárvári cica.

Ebben a cikkben található egy videó az egész gálaműsorról:
http://sarvarikum.hu/diakirok-diakkoltok-a-41-irodalmi-alkototabor-galajarol/

Itt pedig két képgaléria:
https://www.facebook.com/pg/sarvarikum/photos/?tab=album&album_id=10155542947817634

https://photos.google.com/share/AF1QipPhrr-uj_HtjF07dtO4gyDrUyU6C3eBI1t1U9d0M9cJ41kY4n3ovwiK4Nz5nLqWWA?key=cExXdXc1WjA4SW9GSHZ3Vk5wVEJSQzhBRXc4NURn

A díjazottak listája és a Litera portál cikkje a táborról:
http://www.litera.hu/hirek/kiosztottak-a-2018-as-sarvari-irotabor-dijait

http://www.sarvaritinodi.hu/hu/gremiumok/diakirok.html?article_id=1615

Nyugalom verse

Reggelente, ha csak mellőled, az ágyból is,

vagy a redőnyrések közt óvatosan

kikukucskáltam az ablakon – nehogy

felébresszen téged a besurranó fény –,

az első, amit mindig megláttam,

az a nagy, napraforgósárga pacni volt

a szomszéd nyaraló telkén.

Később derült ki, hogy egy régi

betonkeverőautó-féle.

De ilyenkor, éppen csak mellőled fölkelve,

hajnaltól homályos szemmel ránézve

mindig azt hittem, hogy egy hatalmas,

tavaszi, napsütötte folt.

(még a harmadik reggelen is bedőltem neki,)

pedig ó, dehogy az volt,

hiszen olyan mélyen aludt még

a Nap is, akárcsak te, derült ki,

mikor a nappaliban felhúztam a redőnyt.

A kertünkben három cica sétált, én meg

inkább visszabújtam melléd.

Mert mindig melegebb volt a te takaród alatt.

S ha egész mellkasomat a hátadnak préseltem,

éreztem biztos, szabályos légzésed, ahogy

kiszuszogod fiús, álmos illatodat.

Talán még álmodtál is valamit közben

- de mégsem, hiszen

megsimítottad rád fonódó karom,

és hidd el, sosem voltam még olyan boldog.

Mintha végre megtaláltam volna az otthont

és tudod, mit, nem is baj, hogy

végig ágyban marad a Nap,

az sem, ha már sosem látjuk sugarát.

Elég, ha a vidám-sárga betonkeverő

süt ránk a kicsi, szúnyoghálós ablakon át.

 (A vers ötlete még abban a bellegszencsei /Podhájska/ nyaralóban született, ahonnan - napsütötte folt híján, hiába várva még március elején a tavaszt - a fentebb említett betonkeverőt néztem, nem csak reggelente. Ő vendégszerepel a képeken is. A megírására azonban csak március huszonhatodikán került sor - érdekesség, pont az ezredik napfordulónkon. ☺)  

Egy újságíró halálára

Maradj veszteg. Az országnak az a jó,

ha biztonságban él. 

(eddig azt hittük, biztos talajon járunk,

pedigcsak vékony padló van alattunk,
melyen most ütöttetek rést)

Maradj veszteg. Az országnak az a jó,

ha nyugalomban él.

(s hogy a padló alatt mily pokol parázslik, 
milyen erkölcsi alvilág várja, 
hogy belezuhanjon a nép)

Maradj veszteg. Az országnak az a jó,

ha hazugságban él.

(azt mondtátok, szólásszabadság van,

de csak míg arról írunk, mi jó,

mi szerelem, mi szép)

(elhallgattatok egy tollat.  Jól  van, jön helyette másik száz,

mi   majd   kiteregetünk -

akár a száradó ruhák, 
lengedezni fog a márciusi sz.élben 
a múltatok s az igazság,

ha felnéz végre a nép,meglássák:

rák van, rák van mindenütt.)

2018. márc. 14.

Elmúlunk

Éjszakába nyúlón kerestem a sorokat hozzád

s nem jutott semmi eszembe.

(- de hiszen nem ez minden versnek lényege,

sőt, az életé is?) – ám mintha

minden szó búcsúlevél lenne.

már megint arról írjak, mi vagy nekem te,

mikor magam sem tudom:

nyáron végtelenbe zúgó, érett búzamező,

télen titkokkal terhes, régi deszkapadló?

Pedig hétköznap vagy, semmi más.

Legyen mondjuk egy áprilisi, kedd délután,

bár ebből is legfeljebb négy van évente.

s az sem mindegy, napsütötte-e    –

így talán egyetlen ilyen délután marad:

látod, milyen különleges minden perce?

s ébred-e már pont e pillanatban

az első álmos, kora tavaszi lepke?

na látod, ez az időpillanat vagy, nem több.

az univerzum megismételhetetlen csodája,

mely addig sem tart, míg megdobban szíved.

Ennyi csupán az egész földi élet

s hogy ebben pont az enyém lehetsz,

nem csoda-e? S ha rád nézek,

mégsem lehetek boldog,

hiszen nemsoká vége. Ennyi adatott most,

von vállat az Isten, hiába kérem,

az öröklétben hadd maradj meg nékem.

De Isten nem egy kívánságteljesítő gyár,

és te nem vagy preparálható lepke.

Befőttesüvegben nem tarthatlak,

nem tűzhetlek gombostű hegyére.

Hiába minden drága, trópusi virág,

nem maradsz kertemben örökre:

csak egy pillanat, míg enyém vagy, s már

tovaszállsz haldokolva, pörögve...

Hasonlatok

Mint a katonák, kiket nem vár haza senki,

úgy szeretlek már, akár ők a háborút –

messziről, megbabonázva csodálom a véres csontdarálót,

ami vagy, édes frontvonalam –

vagy inkább ahogy szeretik ők

ez őrült forgatag közepén álló hűvös,

biztos márványoszlopot, a halált.

és oly égbekiáltón, keservesen szomjazlak,

mint baka a békét, kit kedvese hazavár.

Mint az iszákosok, kiknek az égető,

gyilkos hetven fokon kívül

nincs más fekhelyük s szerelmük,

úgy kérlek én, akár ők az alkoholt,

mert hiába ölsz, te részegítesz

s a létezésem édesre te marod –

mint a függők, kiknek egyetlen

szabadságuk az önkívület,

úgy szeretlek már, akár ők a szert,

mert minden szinapszisomban

sajog, hogy nem vagy itt.

S hogy a hajnal már sosem int,

félve alszom el minden este.

Szeretlek, mint önpusztítást az,

kinek élnie kéne.

Szeretlek, mint szerelmünkben a halált,

mely lépten-nyomon ott van velünk –

vitákban halunk és újjászületünk,

szeretlek, akár egyensúlyozni a szélén,

hallani, hogy nem hagysz el a végén

és szeretlek, mint hinni a hazugságnak.

mint jövőképeket, mik sosem várnak,

szeretlek, ahogy szeretni szeretlek téged,

s szeretem, hogy te leszel majd a halálom.

mint hedonista heroinfüggő

a sikátor homályba merülő sarkát –

úgy őrizlek, mintha nem lenne más otthonom.

Ha(rco)landó

lesz még egy végső, keserves csata,

mit az idei téllel vívok

(-hétvégére mínusz tízet mondanak-)

lesz majd egy utolsó, elkeseredett ütközet,

hogy elkerüljem az önbeteljesítő jóslatot:

bár már látom, hol ágaznak vágányaink ketté,

én akkor is veled maradok.

a váltó elkopott, megjavítani nem lehet –

sorra veti magát mind a sínre, amit remélek

rohan, rohan a táj s mögöttünk elmarad

szerteszórt agyveleje at összes „ne menj még”-nek,

s a síntalp körül mályvaszín virágzik

az „ugye összeköltözünk majd” szétroncsolt tüdeje

(-hát mivel vegyek én most már levegőt?-)

véres csomókban zihálnak a vágyak,

s én szomjukat oltom futva utánad,

lekéstelek megint. (-bomló csatamezőt-)

hiába itatom – egyre csak halnak.

lesz még keserves harc, amit velünk vívok értünk

(-s szép fejét a veled látott álom mind a sínre hajtja-)

hiányzik a kezdődő szerelem

étvágytalan, szédült boldogsága.

nincs végállomásunk, csak távolodásunk van

hiányzik mikor még mindent szépnek láttam

de édes, a napjaim mégis te szépíted.

megfagyott elmém föl te melegíted,

s ha örökre aludnék, te űzöd az álmot.

úgy tűnik, kicsit még muszáj rám várnod:

mert lesz majd egy felőrlő, utolsó ütközet.

Hiányzik, mikor még tudtam volna élni nélküled.