A boldogság mindenkinek mást jelent. Elvont,
behatárolhatatlan fogalom, valaki a legkisebb örömöt is ennek tulajdonítja,
mások csak felettébb emelkedett, euforikus állapotban könyvelik el, hogy
boldogok. Viszont vannak olyanok is, akik sosem éreznek rá az ízére. Egy
azonban biztos: mindenki szeretne boldog lenni, legalább egyszer az életben. A
legkönnyebb az lenne, ha valamilyen recept folyamán azonnal hozzájuthatnánk
ehhez az érzéshez. Csakhogy sem pirulát, sem bájitalt nem találtak még fel, ami
rögtön hozzásegíthetne.
Az
elméletek azonban a segítségünkre lehetnek. Alexander Chalmers azt vallja, a
boldogsághoz három dolog szükséges: valaki, akit szerethetünk, valami, amiért
reménykedhetünk, és valami, amit csinálhatunk. Szerintem ez a legigazabb a
boldogság „megteremtésével” próbálkozó csodareceptek közül. Magában elég lenne
a szeretetre vonatkozó pont: elég, ha valakit nagyon, de nagyon szeretünk. Nem
kell, hogy viszontszeressen. Az igazi művészet: betelni a látványával,
messziről ráismerni a tömegben, érezni a tündérport a levegőben, ha jelen van.
Őszintén örülni mindennek, amit vele kapcsolatban felfedezünk, a mákszemnyi
közös pontoknak: hogy ugyanaz a levegő éltet mindkettőnket, ugyanazon a bolygón
élünk, ugyanabban az idősíkban és világegyetemben létezünk. Messziről
megfigyelni és emlékezetünkbe vésni minden apró mozdulatát, szokását, amiket
alig lehet észrevenni, mégis hozzá tartoznak: a mozdulat, ahogy a hajába túr,
ahogy mosolyra húzza a száját, ahogy grimaszkodik. Azon kapni magunkat, hogy ok
nélkül mosolyogni kezdünk, mikor meglátjuk őt. A szerelem boldogság, boldognak
lenni pedig művészet.
Ebben
pedig már benne van a második pont is: valami, amit remélhetünk. Ez szinte
bármi lehet, hiszen minden ember másban reménykedik: a sikerben, a szeretetben,
gyógyulásban, abban, hogy képesek elérni a célt, amit kitűztek maguk elé,
esetleg abban, hogy emléküket nem homályosítja majd el a feledés köde, vagy
hogy majd jobb lesz minden, mint a tündérmesék végén. Én abban reménykedem,
hogy egyszer majd valóra válik az álmom, és írónő lehetek.
És
ezzel el is érkeztem a harmadik ponthoz: van valami, amit csinálhatok. Mert nem
elég csak remélni, hogy az álmok valóra váljanak, tenni is kell érte. Nem lesz
könnyű, rengeteg türelem és kitartás is kell hozzá, de a lényeg az, hogy
szeressük is, amit csinálunk, és örömmel dolgozzunk rajta. „Ha olyan munkád lesz, amit szeretsz, soha többé nem kell
dolgoznod“ – állítja Konfuciusz. Ez az én esetemben is igaz: az írás már szinte
a lételemem, szükségem van arra, hogy történeteket mesélhessek,
szóvirágokat szedegessek csokorba, vagy bokorrímek ágairól szüreteljem a szőke
nyár utolsó ízeit. Amikor írok, át tudok lépni egy másik, általam teremtett
világba, ahova nem hatolnak el a való élet zajai, ahol csak én vagyok és
a történet, még a ceruza sercegése a papíron sem riaszt fel. Egyszer
csak ott vagyok, a történet közepén, a szereplők kezét fogva, együtt
izgulva velük, együtt vészelve át a csatákat, járványokat és mindenféle
veszélyt, aminek kiteszem őket. Amikor sikerül valami igazán szépet alkotnom,
ami mögött ott állnak az érzelmeim, és azokon keresztül én is, akkor talán
boldog vagyok, valahol legbelül. Ez az érzés csak erősödik, ha elkészült
művemet mások is elolvassák, és elnyeri tetszésüket. Először mindig féltem, hiszen
ezek a szösszenetek törékenyek, akár a frissen kikelt, botladozó pillangók,
de melyik anya ne félne elengedni a gyermeke kezét, hogy megtegye az első
lépéseket, segítség nélkül? A történeteket mégis el kell engedni, hogy
elinduljanak hosszú útjukra az olvasók szíve felé, ahová én már nem kísérhetem
el őket. Amikor befejezem a munkámat, kicsit fáj megválni a világtól,
a szereplőktől, mert a mese vége után már nincs szükségük rám, hogy
egyengessem útjaikat. Aztán eszembe jut, hogy a történet mindig az enyém
marad, és később majd újra leporolom, hogy lapozgassam, javítgassam, ha kell.
De mindig boldog vagyok, mert eszembe jut, hogy volt erőm elkezdeni, és ez az
erő kitartott egészen a befejezésig.
Az
én boldogságpiruláim tehát azok a dolgok, amik örömmel, reménnyel és
várakozással töltenek el. Ilyen az írás is, de másik kedvenc elfoglaltságom:
a varázslatot, a csodát, a szépséget keresni mindenben. Örömmel
tölt el, ha rácsodálkozhatok a természet apró változásaira, ahogy
a tavasz lassan nyárrá vedli magát, vagy ahogy egy hernyó bebábozódik.
Amikor az almás-fahéjas tea illatától egyszer csak karácsony lesz a szobámban,
amikor az ünnepi hangulat lassan átszövi a ködös, október végi napokat.
Szeretem a feszült várakozást február végén, mikor a hópelyhek már
türelmetlenül ücsörögnek a rügyek hegyén, várva, hogy új életet
kezdhessenek harmatcsepp képében. Boldoggá tesz, hogy nincs két egyforma perc,
hogy minden nap különleges és megismételhetetlen a maga módján.
Hatalmas
örömmel tölt el a zene is. Bárhová figyelhetek, mégis mindig ott lapul valahol:
zene az eső kopogása, a szú percegése, a méhek döngése, a fűszálak pattogása,
az éjféli harang augusztusi éjszakákon, a repülők hangja az égen. Ezek a zenék
nap mint nap körülvesznek minket, de csak akkor vesszük észre őket, ha néha egy
percre megállunk, és a fülünket hegyezve odafigyelünk mindre, külön-külön, majd
lassan megpróbáljuk kitalálni, milyen hangszerek is játszhatnak ebben a csöndes
szimfóniában, és mint valami újabb csoda, nyílnak meg előttünk a hangok a
csendben. Zenét csinálni pedig gyönyörűség, ahogy a félénk ütemek egyre
magabiztosabb lábra állnak, majd dalban összefonódva járják a salsát, csárdást
vagy keringőt.
Boldoggá
tesz az is, ha egy csendes sarokba félrevonulva olvasgathatok. Minden könyvnél
újabb és újabb világok kapui tárulnak fel előttem, rengeteg új embert
ismerhetek meg, akik bármikor szívesen visszavárnak. Ilyenkor egy kicsit
kiszabadulhatok a rideg valóság börtönéből, kedvemre kalandozhatok a
„barátaimmal”.
És hogy most boldog vagyok-e?
Nem tudom. Alexander Chalmers szerint bizonyára. Éreztem már tömény, vegytiszta
boldogságot, de ez most más. Igaz, hogy mindenem megvan, ami szerinte a
boldogsághoz kell, de ennek az érzelemnek nem az a lényege, hogy mindent
elsöprő árhullámként érkezzen. A boldogság olyan, mint egy pillangó:
legtöbbször észre sem vesszük, hogy a vállunkon ül, olyan könnyű és csendes. De
ha megpillantjuk, mindent megteszünk, hogy ne szálljon el. A szerencsés ember az,
aki nem csak akkor veszi észre a lepkét, mikor már elszállt, hanem még akkor,
mikor rajta pihent. Akár a pillangók, a boldogság is hirtelen jön, a mi dolgunk
csak annyi, hogy észrevegyük, és ne zavarjuk el, mert ha jól érzi magát, annál
tovább marad a közelünkben. Ha lepkehálóval kergetjük, megijed, és elkerül majd
minket. De ha nem, lehet, hogy gyakrabban visszalátogat majd hozzánk.
Az
igazi boldogság: észrevenni a csodát mindenben. Mert ott van mindenhol: a
hétköznapokban, a kifakult használati tárgyakban, az elromlott mosogatókban, a
macskakövekben, minden porszemben, ami lassan a fényképeinkre rakódik, és az
ablakon átszűrődő napsugárban, amiben vidám táncot járnak. Minden fűszálnak,
virágsziromnak, esőcseppnek saját története és csodája van, mint ahogy minden
leírt betűnek, minden gyűrődésnek a fehér ingen, minden foltnak a szobanövény
levelén. Minden létező dologról órákon át lehetne írni, mert még a
tömeggyártmányok termékeinek is van saját történetük, különlegességük,
varázsuk, és nekünk csak egy dolgunk van: észrevenni ezeket, és örülni nekik.
