November

csak képzeld, milyen más lenne a reggel
ha ketten állnánk a tükörrel szemben
fogat moshatnánk, kezed a kezemben
(tudom, szinte egyszerre nevetnénk el magunkat)
miközben a groteszk álmokat felejtem
intenénk búcsút a hajnali fagyos félhomálynak.

a csészédbe kávét töltenék, meg a szívemet
vagy inkább kakaót, mert azt jobban szereted
és míg félálomban a zoknid párját keresed
kérdezném, édes, nincs kedved munkába menni?
elviccelődnél, hogy cseréljünk szerepet
és marasztalnálak, nem kell még búcsúcsókolózni.

csak képzeld el, messze van még ez a fejezet
megteszi hatkor egy jóreggelt-üzenet
"ha sikerül, ma látom a bolond fejedet"
és máris több eséllyel fog ízleni a reggeli
hideg van az utcánkban sétálni nélküled
és rád gondolok, nem arra, meddig kell még várni.

a busz ablakán kinézve remélem, hogy látlak
csak ezért nem adom meg magam az álomnak
az utcádban semmi, csak őszirózsák, ködvárak
(párnáddá változnék ilyenkor szívesen)
bár hősiesen küzdött veled az éjjeli műszak
már megint te győztél felette, kedvesem.

míg hazafelé utazol, felráznám a párnádat
mikor érkezel, indulok, mégis várnálak
egy percedért odaadnám a fahéjas csigámat
-szeretnék maradni és nézni ahogy alszol
a redőnyöket húzd le, meg a szemhéjaidat -
holnap sem tőled lépek ki az ajtón.

és egy fárasztó nap után hozzád térnék haza
pattogna a kandalló, gőzölög a tea
duruzsolnánk a kanapén egymáshoz bújva
várnánk, hogy a ház előtt kialudjanak a fények
és míg arcomat rejtem a kócos hajadba
valami ilyesmit dúdolnék esti mesének

nem kérek semmit, nem kell az élet
ne engedj sehova, néküled félek
ne hagyj elaludni, magamtól védj meg
fáradt szemünkre ha mégsem jön álom
nővére leszek a késő őszi szélnek
szád szegletében repedésként égek
ha tenyeredbe mar majd a hiányom.

Aritmia

azt mondtad néha egyet dobbant kettő helyett
közben babráltam a karodon az erezetet
és nyugtattál hogy semmi baj már kinőtted
mint én a rendszerességemet
- mert nekem úgy dobban ahogy a kedve tartja vagy a tiéd

csak ültünk a padon egymásnak dőlve
az illatod lopózott bele a bőrömbe
és éreztem ahogy a sok bordád énekel
összhangban emelkedik az enyémmel
- és nyugodt apályként süllyed lefelé

és sejlett hogy milyen biztonságos vagy
hogy nálad sosem csúszna be egy szkoliózis
hogy olyan tökéletesen működsz
miközben bennem minden összeomlik
- pedig próbáltam magamban rendet tartani a kedvedért

és ahogy tartottál a mellkasodba szerettem volna bújni
hogy végre valami szilárdan tartson
hogy a csontjaid börtöne vigyázzon rám is
de csak a nyakad hajlatába rejthettem arcom
- és arra gondoltam hogy részegen

hogy részegen vajon milyennek láthatsz
mikor a válladon alkoholízű csókokat váltunk
hogy törődsz-e azzal hogy ki vagyok titkon
hogy éberen éljük-e együtt az álmunk
- egymástól berúgni egy lassú nyári éjen

és a karjaidban tudtam hogy az aritmiám leszel
az örökké tartó rendellenességem
hagytam hogy az illatod velem lélegezzen
te közelebb hajoltál én semmit sem tettem
- csak játszottam tovább a kék sugarakkal a kézfejeden

Csendben maradó

szeretem a sötétséget
mert olyan fekete
mert olyan puha
mert olyan meleg mint egy ölelés
mint mikor becsukom a szemem a karjaidban
mint mikor alig érsz hozzám úgy csókolsz az éjszakában
mint mikor a kitágult pupilládba nézek
szeretem a sötétséget

mert olyan sötét mint ami bennem van
és ami benned sosem volt
szeretem mert te vagy olyan idegenül
ragyogóan világos
mert ide menekülhetek csak előled
mert innen láttalak meg először
mert olyan jó vagy amilyen sosem tudok majd lenni
mert a sötét elrejt mert itt
magam elől is elbújhatok mert csak magam elől akarok elbújni
úgy hogy te se találj meg
mert én már nem félek itt
mert ilyenkor élek
mert a sötétség elrejt mindent például
hogy kócos lett a hajam
hogy rendetlenség van a szobámban
hogy a szemem alatt karikák ülnek
hogy el akarok rejteni valamit (előled) -
hogy nem vagyok elég jó hozzád

hogy túlságosan szeretlek
hogy meg tudnálak fojtani ezzel
hogy néha csak a csókodra vágyom néha meg arra
hogy rám se nézz
hogy minden rendben minden rendben

csak belül van olyan menthetetlenül sötét

csak húzódj közelebb és ragyogd be kérlek
mert hátha egyszer kiragyogod belőlem a sötétet
és hátha egyszer én is világíthatok
hátha egyszer ketten lehetünk angyalok

Regösének

senki földje senki háza
halott lányok balladája
ébressz bennem futótüzet
halálunkat eméssze meg

ember vagy, lidérc vagy
rőt tudás, bomlott agy
add nekem, kit megszereztél
eloroztál, felkerestél

vágyakoznál, megszeretnél
vigyáznál rám, földbe vetnél
virágomat letéphetnéd
rekeszizmodba préselnéd

fű között fejem felütném
lábad nyomát dicsérhetném
s míg életeddel tékozolnál
álmaidat én vigyáznám

jön a vihar nem visz lábam
ölelj engem árnyékában
fűzd karjaid szorosabbra
ránts magaddal biztonságba

útnak indulsz, megfeneklek
megérintesz, nem engedlek
fűzfa lombja simogasson
ha elmennél, hozzám hajtson

elkószálnál, rám találnál
gyökerek közt megágyaznál
s néznék reggel ágak, bokrok
ki sírt éjjel könnyharmatot

téged gondol minden éjfél
sötétebb az alvadt vérnél
álmok között forgolódom
szeplőidet összefonom

szeretnélek, megszeretnél
hamvak alatt megkeresnél
s esküdnék a csillag-égre
magammal rántlak a mélybe

senki háza senki földje
halott lányok szemfedője
borulj rá a parazsamra
szerettelek élve-halva.

Szerelem e-mollban

(amikor zongoráztál)

pattogó ujjaid megpihenhetnének
az enyémek között mint tétova élet
az elefántcsontokra kúszik a kezem
de özönlő dallamod nem vált meg engem

bárcsak olvasnál a kották között
hiszen nem vagyok más csak odalökött
elcsukló hang zavaros érzelem
melyet küszködve kiprésel még testem

nem érlek utol pedig én is játszom
húsomból előhúzom a vokálom
zokognak a hangok sodrásuk szédít
véresre játszottad szívem billentyűit

feketén omlanak félhang-futamok
közönyöd súlyától összeroppanok
csak minnél messzebb míg visszhang maradsz
a közelség kongása nem nyújt vigaszt

bőrödet levenném hogy megtudjam ki vagy
egyenként szed szét most ami összetart
aztán abbamaradtak a szívdobbanások
aztán üresség maradt és halott virágok

én köddé váltam te észre sem vetted
kérészlétedet tovább élhetted
s ha rám találsz majd kusza violinkulcs alatt
remélem egy emlék a szemedbe szalad

míg nem maradt más csak kihűlt pátosz
már nem ülhetek többé a zongorádhoz

Lichtenberg-féle ábrák*

már semmi sem olyan mint akkor régen
csak lassan történt ahogy őszbe fordult
homályosabbak az éjszakáim és
kikacag az ablakban ülve a hold

vonyítanék rá de zakatol a vonat
a kertek alatt kóborok járnak most is
a magányos csillagok kihunytak a nyárral
helyettük füst, cigaretta parázslik

amúgy semmi sincs rendben csak nem mutatom
mert attól hogy meguntad nem illan el
már nyüszíteni sem mer elfojtott visszhangom
s kihuny ha hallod de nem keresel

hát hová mennél ha tehetnéd hogyha
megint egyszerű lenne minden
ha újra hihetnél a hűs csodákban
ha higannyá nem folynál össze az égen

mert álmaimban messzi és tapinthatatlan
kicsúszott kezemből a valóságod
szorongva próbálom halomba rakni
az összes megmaradt reményszilánkot

egy felhasadt égitestből vér folyik
míg illúzióban indulok feléd
kusza csillagzatom megválthatnád ha
hegeidet hánykolódó homlokomra hintenéd

mert az éjszakában te voltál a viharkék varázs
rőten gyökerezett bőrömbe az összes óvatlan pillantás

(*Lichtenberg-féle ábrák: kopár fa alakú vörös égési sérülések, a villámcsapás okozza őket.)

Dagerrotípia

(egy pillanatkép a tegnapból)

már távolodsz, de még
kontrasztban látom
ahogy futnak utánad
a lépteid

meg azt a kis mosolyt is
amit nekem dobtál
hanyagul a levegőben
csüngeni

egy megfakult másodperc
is elég nekem
hogy napokra rád láncolja
a szemem

talán mondhatnál pár
őrültséget
és elszállnának közben
az évek

vagy talán csendben maradhatnál
végig
amíg felkúszunk a negatív
égig

egyszer köszöntél is, mintha
ott sem lennék
csak egy ismétlődő, idegen
emlék

ha rebben az árnyék, még
téged kereslek
pedig egyedül hagytak már
rég a fények

tudod semmi sem történt úgy
ahogy vártam
beléd szerettem aztán
továbbálltam

egyszer bent felejthetnél egy
örökkében
pár összegyűrt, megsárgult
fényképen

fiókod sarkában évekig
várnálak
addig csak sugárként
surranok utánad

(P)esti mese

lehet, hogy az életed
nem is kíváncsi rád
hanem éli csendben a sajátját
valahol messze délen
a sarkvidéken, ahol
nem talál rá a valóság

a harmadikon egy poros bérlakásban
egy idegen álmodik egy olyanról, mint
ami nekünk van, de filmbe mégsem illik
csak próbálgatjuk egymás szárnyát

valahol messze délen egy jegesmedve
látta már a Sarkcsillagot, de mi
még nem tudjuk, hogy hol a határ,
addig jó lesz míg mosolyunk szabadon száll

volt egyszer egy este, mikor
rám sem néztél, pedig
utánunk hajolt az utcai lámpa
és sehogy sem akartak elrepülni a
szkafanderbe bújtatott gondolatok

mert te vagy az oxigén, de
a metángáz is
több jár nekünk, nem csak
egy tétova fázis
ahogy elpirultam, hogyha meglátta más
ahogy feléd botorkált egy-két pillantás

valahol messze egy észak arra vár
hogy bekopogtasson egy kis sarki fény
és talán jöhetne vele bőröndbe zárva
egy apró darab vonzó, távoli dél

volt egyszer egy véletlen, mikor
megláttalak, és azt hittem, hogy
vagy valaki
azóta rólad dalol alattam a járda és a
nyári viharok hópelyhei

azóta sosem tudom, hogy
mi a helyzet, mert már
kinevettek a macskakövek, meg
a féknyomok a kanyarban, amelyben
befordulsz, hogy újra ne láss

volt egyszer egy lány, aki
azt hitte, hogy beléd esett
aki ha lát, megszokásból utánad
bámul, és nem talál rá a képzelet


(egy kis slam poetry ☺)