Ha(rco)landó

lesz még egy végső, keserves csata,

mit az idei téllel vívok

(-hétvégére mínusz tízet mondanak-)

lesz majd egy utolsó, elkeseredett ütközet,

hogy elkerüljem az önbeteljesítő jóslatot:

bár már látom, hol ágaznak vágányaink ketté,

én akkor is veled maradok.

a váltó elkopott, megjavítani nem lehet –

sorra veti magát mind a sínre, amit remélek

rohan, rohan a táj s mögöttünk elmarad

szerteszórt agyveleje at összes „ne menj még”-nek,

s a síntalp körül mályvaszín virágzik

az „ugye összeköltözünk majd” szétroncsolt tüdeje

(-hát mivel vegyek én most már levegőt?-)

véres csomókban zihálnak a vágyak,

s én szomjukat oltom futva utánad,

lekéstelek megint. (-bomló csatamezőt-)

hiába itatom – egyre csak halnak.

lesz még keserves harc, amit velünk vívok értünk

(-s szép fejét a veled látott álom mind a sínre hajtja-)

hiányzik a kezdődő szerelem

étvágytalan, szédült boldogsága.

nincs végállomásunk, csak távolodásunk van

hiányzik mikor még mindent szépnek láttam

de édes, a napjaim mégis te szépíted.

megfagyott elmém föl te melegíted,

s ha örökre aludnék, te űzöd az álmot.

úgy tűnik, kicsit még muszáj rám várnod:

mert lesz majd egy felőrlő, utolsó ütközet.

Hiányzik, mikor még tudtam volna élni nélküled.

Egyszerű vers

mert olyan vagy nekem,

mint júliusi éjszakákon az ég bársony-ébenkékje,

vagy mint mikor alatta fekszünk,

elhagyott utak megőrzött melege.

mint őznek a remény, ki még

messzi, kiszáradt kanális felé sietne.

mint a vadászház, amivel

azt játszottuk, hogy a miénk.

hamis otthon. márványból délibáb.

napról napra, csókról csókra élek.

és fáj. szüntelenül, tompán,

egyre fáj szeretnem téged.

sajogva köt hozzád minden egyes búcsú.

sajog, hogy múlandó földi pitypang-léted,

hogy egyszer majd nem lesz több csillagnézős este.

maradj még. tisztító vagy, mint golyó a fejbe,

de mulandó, mint rozéíz ajkadon.

mint pille a virágot, visszacsókolom.

mert az ember mindig valami hatalmasat akar írni,

s átélni valami nagyot, magasztosat.

pedig nincsen annál hatalmasabb,

mint mikor pár tincsed ujjaim közt pihen,

 ha rám bízod álmod.

s ha arra kérlek, vigyél haza,

egyedül két karodra vágyok.

s ha pitypang-léted egyszer elnehezül hátadon:

ha fáradt vagy, rajtam pihenj.

ha szomjas vagy, tőlem kérj vizet

s ha nem lelek, véremet adom.

Havas utakon

mint ahogy a táj a beteg emberek hosszú álmával szunnyad

szeretem, szeretem várni alvó mosolyodat

mint reggel a bágyadt fény szór vörös szikrákat

szeretem, szeretem a széltől cserepes szádat

mint ahogy a cinke zárt rügyet csipeget

szeretem, szeretem dércsípte füledet

mint ahogy zúzmara lep rég halott rózsákat

szeretem, szeretem fagymarta orcádat

ahogyan a lázas hányódik álmában

kereslek minden szent, nyugtalan órában

olyan, mint a hártyás jég, ha végigreped:

szeretem, áldom száraz kézfejedet

ahogy az esti havas táj elnyel minden hangot

kívánlak, mint vadnyúl hó alatti vackot

mint ahogy a munkást kalácsillat várja

szeretlek mint hazatérést fagyból meleg házba

ahogy a sötétség minden elmét megbont

szeretlek mint megtört, ünnep-hagyott otthont

s mint ahogy őrizzük mi nekünk egymásból maradt

szeretlek, szeretlek a beteg emberek forró paplanja alatt.

Keserű szüret

készülő bortól ragacsos kezem közé
fognám az arcod -
úgy csókolj, mintha minden azon múlna,
mintha nem lenne minden búcsú egyre nehezebb -
szeretlek, ahogyan csak egy várost szeretni lehet
ahogy sóvárogni az éjszakai fényekért
túlélni egy pizsamába ragadt illatért
szeretlek ahogy hideg sört a nyári napon
a percet, mikor a nyarat visszakapom
mint szőlő a napot nem félek
átvenni minden emléket
a fővárost és közös ágyat
bort pálinkát forró sátrat
az ürességet az otthonban
igaz otthont a karodban
készülő bortól ragacsos délutánt
mellkast feszítő szent hiányt
az enyémre találó ujjbegyeket
sok első csókot és Gellérthegyet -
úgy csókolj, mintha minden azon múlna
félek, nem tudom, mikor lesz nyár újra

Bűntudat

véletlenül találtam rólad egy
kétezer-tizenhármas képet,
akkor még nem voltam neked, tudod.
te jó ég, hány fiú állt körülütted?
meg sem tudtam számolni. ami
azt illeti, nem is mertem. és valami
irigy, idegen nosztalgia kapott el,
mikor arra gondoltam:
barátok.

azt hiszem, a régi szép időknek
most lett vége, már csak
te maradtál, ki egyetemre
ment, ki angliába, te meg

te meg azt mondtad nevetve, majd
bérlünk lakást, én fősulira
járok, te ott dolgozol tovább, és
hazavársz majd minden este. a
főváros zaja az ajtón kívül marad.
már csak te maradtál, és azt
mondtad, rajtam kívül nem tart
semmi sem itt - mint az
elfújt pitypang, szétszéledt
a banda.

már csak mi maradtunk, neked
véget érnek a régi szép idők, nekem
most kezdődnek. nincs semmi baj,
megtanuljuk észrevenni, hogy futnak az évek.

kösz, hogy végig mellettem vagy

mert ez a tél egy elég egysíkú görbe -
mint a slágerlistán, ugyanaz megy körbe-körbe:
úgy érzem magam, mint négytagú családnál
az ötödik fogkefe.
már azt sem tudják, kihez tartozik, talán
ezért nem dobta még ki senki se'.
hátha valakié vagyok, gondolom, aztán rögtön rád.
lennék a paplanod, ágyad vagy pizsamád,
mert az enyémben már több a
negatív kisugárzás, mint a használt zsepi.
ez az állapot még a légszomjamat is kizsebeli,
és tömjénfüst-szaga van a szobámnak.
kintről zaj jön, mintha hánynának,
aztán szájukra fagy egy vulgarizmus-(jég)virág.
a színdarab a tetőpontjára hág:
most mosolyintom el magam -
ez is csak a kedvedért, meg hogy ne menekülj.
hányadszor ígérem, nemsoká jól leszek, remekül,
ha az életembe kerül is.
egy tömény szeretet kéne, féldecis,
vagy egy egész doboz, hogy tüdőmbe rakódjon
és öregkoromra fájjon, sajogjon,
hogy szemedre vethessem, minek szerettél annyit.
(a legvégén majd felköhögök neked egy halomnyit.)
mert tudod, talán ez a tél is megfojt, betemet -
lehet, hogy rád fagytam, mindegy. a lényeg, hogy szorítsd a kezemet.

(vágy)

és mégis ott lapulsz minden
szemrebbenésnyi kísértésben
te vagy a busz, ami felé lépek,
pedig nem is tudom, merre megy.
te vagy a láthatár, ahol szívesebben lennék
amit mutattam, a viharkék, tudod.
te vagy júliusban a napraforgóföld árnya, meg a víz is.
te vagy a naponta rám törő exisztenciális krízis.
te vagy a bőr alatti bizsergés péntek este
meg a csipet só a másnapi húslevesbe.
te vagy a feles, amit már nem kellett volna,
te vagy az összes "ez volt az utolsó, ígérem".
te vagy a cigi, amit végül mégsem kunyeráltam el.
te vagy a minnél messzebb innen,
a szabaduljak már ki.
te vagy a viszketés a tarkón,
hogy lehetnék még bárki.
te vagy a kedvesem, aki még sosem aludt velem
a legrosszabb pillanatban lemerülő elem
te vagy az elindulás és hazatérés
te vagy a láng, a lázadás, a lépés,
otthonról késés, mikor érzem, hogy élek.
mint halnak jégen a lékek,
te vagy a levegő a fulladás előtti percben.
te vagy az úttest, amire mégsem fekszem.
te vagy a közös házunk, ahogy hazajönnél hozzám,
és amíg a kakaódat főzném, a percek.
te vagy a pirítós, ami a tepsiben serceg.
a vasárnap délelőtt, ágyban töltve,
a maradj még öt percet,
a maradj velem
a maradj
meg a siess haza is.
és te vagy te,
meg ami nincs meg bennem, az is.
és mégis.