Egy újságíró halálára

Maradj veszteg. Az országnak az a jó,

ha biztonságban él. 

(eddig azt hittük, biztos talajon járunk,

pedigcsak vékony padló van alattunk,
melyen most ütöttetek rést)

Maradj veszteg. Az országnak az a jó,

ha nyugalomban él.

(s hogy a padló alatt mily pokol parázslik, 
milyen erkölcsi alvilág várja, 
hogy belezuhanjon a nép)

Maradj veszteg. Az országnak az a jó,

ha hazugságban él.

(azt mondtátok, szólásszabadság van,

de csak míg arról írunk, mi jó,

mi szerelem, mi szép)

(elhallgattatok egy tollat.  Jól  van, jön helyette másik száz,

mi   majd   kiteregetünk -

akár a száradó ruhák, 
lengedezni fog a márciusi sz.élben 
a múltatok s az igazság,

ha felnéz végre a nép,meglássák:

rák van, rák van mindenütt.)

2018. márc. 14.

Elmúlunk

Éjszakába nyúlón kerestem a sorokat hozzád

s nem jutott semmi eszembe.

(- de hiszen nem ez minden versnek lényege,

sőt, az életé is?) – ám mintha

minden szó búcsúlevél lenne.

már megint arról írjak, mi vagy nekem te,

mikor magam sem tudom:

nyáron végtelenbe zúgó, érett búzamező,

télen titkokkal terhes, régi deszkapadló?

Pedig hétköznap vagy, semmi más.

Legyen mondjuk egy áprilisi, kedd délután,

bár ebből is legfeljebb négy van évente.

s az sem mindegy, napsütötte-e    –

így talán egyetlen ilyen délután marad:

látod, milyen különleges minden perce?

s ébred-e már pont e pillanatban

az első álmos, kora tavaszi lepke?

na látod, ez az időpillanat vagy, nem több.

az univerzum megismételhetetlen csodája,

mely addig sem tart, míg megdobban szíved.

Ennyi csupán az egész földi élet

s hogy ebben pont az enyém lehetsz,

nem csoda-e? S ha rád nézek,

mégsem lehetek boldog,

hiszen nemsoká vége. Ennyi adatott most,

von vállat az Isten, hiába kérem,

az öröklétben hadd maradj meg nékem.

De Isten nem egy kívánságteljesítő gyár,

és te nem vagy preparálható lepke.

Befőttesüvegben nem tarthatlak,

nem tűzhetlek gombostű hegyére.

Hiába minden drága, trópusi virág,

nem maradsz kertemben örökre:

csak egy pillanat, míg enyém vagy, s már

tovaszállsz haldokolva, pörögve...

Hasonlatok

Mint a katonák, kiket nem vár haza senki,

úgy szeretlek már, akár ők a háborút –

messziről, megbabonázva csodálom a véres csontdarálót,

ami vagy, édes frontvonalam –

vagy inkább ahogy szeretik ők

ez őrült forgatag közepén álló hűvös,

biztos márványoszlopot, a halált.

és oly égbekiáltón, keservesen szomjazlak,

mint baka a békét, kit kedvese hazavár.

Mint az iszákosok, kiknek az égető,

gyilkos hetven fokon kívül

nincs más fekhelyük s szerelmük,

úgy kérlek én, akár ők az alkoholt,

mert hiába ölsz, te részegítesz

s a létezésem édesre te marod –

mint a függők, kiknek egyetlen

szabadságuk az önkívület,

úgy szeretlek már, akár ők a szert,

mert minden szinapszisomban

sajog, hogy nem vagy itt.

S hogy a hajnal már sosem int,

félve alszom el minden este.

Szeretlek, mint önpusztítást az,

kinek élnie kéne.

Szeretlek, mint szerelmünkben a halált,

mely lépten-nyomon ott van velünk –

vitákban halunk és újjászületünk,

szeretlek, akár egyensúlyozni a szélén,

hallani, hogy nem hagysz el a végén

és szeretlek, mint hinni a hazugságnak.

mint jövőképeket, mik sosem várnak,

szeretlek, ahogy szeretni szeretlek téged,

s szeretem, hogy te leszel majd a halálom.

mint hedonista heroinfüggő

a sikátor homályba merülő sarkát –

úgy őrizlek, mintha nem lenne más otthonom.

Ha(rco)landó

lesz még egy végső, keserves csata,

mit az idei téllel vívok

(-hétvégére mínusz tízet mondanak-)

lesz majd egy utolsó, elkeseredett ütközet,

hogy elkerüljem az önbeteljesítő jóslatot:

bár már látom, hol ágaznak vágányaink ketté,

én akkor is veled maradok.

a váltó elkopott, megjavítani nem lehet –

sorra veti magát mind a sínre, amit remélek

rohan, rohan a táj s mögöttünk elmarad

szerteszórt agyveleje at összes „ne menj még”-nek,

s a síntalp körül mályvaszín virágzik

az „ugye összeköltözünk majd” szétroncsolt tüdeje

(-hát mivel vegyek én most már levegőt?-)

véres csomókban zihálnak a vágyak,

s én szomjukat oltom futva utánad,

lekéstelek megint. (-bomló csatamezőt-)

hiába itatom – egyre csak halnak.

lesz még keserves harc, amit velünk vívok értünk

(-s szép fejét a veled látott álom mind a sínre hajtja-)

hiányzik a kezdődő szerelem

étvágytalan, szédült boldogsága.

nincs végállomásunk, csak távolodásunk van

hiányzik mikor még mindent szépnek láttam

de édes, a napjaim mégis te szépíted.

megfagyott elmém föl te melegíted,

s ha örökre aludnék, te űzöd az álmot.

úgy tűnik, kicsit még muszáj rám várnod:

mert lesz majd egy felőrlő, utolsó ütközet.

Hiányzik, mikor még tudtam volna élni nélküled.

Egyszerű vers

mert olyan vagy nekem,

mint júliusi éjszakákon az ég bársony-ébenkékje,

vagy mint mikor alatta fekszünk,

elhagyott utak megőrzött melege.

mint őznek a remény, ki még

messzi, kiszáradt kanális felé sietne.

mint a vadászház, amivel

azt játszottuk, hogy a miénk.

hamis otthon. márványból délibáb.

napról napra, csókról csókra élek.

és fáj. szüntelenül, tompán,

egyre fáj szeretnem téged.

sajogva köt hozzád minden egyes búcsú.

sajog, hogy múlandó földi pitypang-léted,

hogy egyszer majd nem lesz több csillagnézős este.

maradj még. tisztító vagy, mint golyó a fejbe,

de mulandó, mint rozéíz ajkadon.

mint pille a virágot, visszacsókolom.

mert az ember mindig valami hatalmasat akar írni,

s átélni valami nagyot, magasztosat.

pedig nincsen annál hatalmasabb,

mint mikor pár tincsed ujjaim közt pihen,

 ha rám bízod álmod.

s ha arra kérlek, vigyél haza,

egyedül két karodra vágyok.

s ha pitypang-léted egyszer elnehezül hátadon:

ha fáradt vagy, rajtam pihenj.

ha szomjas vagy, tőlem kérj vizet

s ha nem lelek, véremet adom.

Havas utakon

mint ahogy a táj a beteg emberek hosszú álmával szunnyad

szeretem, szeretem várni alvó mosolyodat

mint reggel a bágyadt fény szór vörös szikrákat

szeretem, szeretem a széltől cserepes szádat

mint ahogy a cinke zárt rügyet csipeget

szeretem, szeretem dércsípte füledet

mint ahogy zúzmara lep rég halott rózsákat

szeretem, szeretem fagymarta orcádat

ahogyan a lázas hányódik álmában

kereslek minden szent, nyugtalan órában

olyan, mint a hártyás jég, ha végigreped:

szeretem, áldom száraz kézfejedet

ahogy az esti havas táj elnyel minden hangot

kívánlak, mint vadnyúl hó alatti vackot

mint ahogy a munkást kalácsillat várja

szeretlek mint hazatérést fagyból meleg házba

ahogy a sötétség minden elmét megbont

szeretlek mint megtört, ünnep-hagyott otthont

s mint ahogy őrizzük mi nekünk egymásból maradt

szeretlek, szeretlek a beteg emberek forró paplanja alatt.

Keserű szüret

készülő bortól ragacsos kezem közé
fognám az arcod -
úgy csókolj, mintha minden azon múlna,
mintha nem lenne minden búcsú egyre nehezebb -
szeretlek, ahogyan csak egy várost szeretni lehet
ahogy sóvárogni az éjszakai fényekért
túlélni egy pizsamába ragadt illatért
szeretlek ahogy hideg sört a nyári napon
a percet, mikor a nyarat visszakapom
mint szőlő a napot nem félek
átvenni minden emléket
a fővárost és közös ágyat
bort pálinkát forró sátrat
az ürességet az otthonban
igaz otthont a karodban
készülő bortól ragacsos délutánt
mellkast feszítő szent hiányt
az enyémre találó ujjbegyeket
sok első csókot és Gellérthegyet -
úgy csókolj, mintha minden azon múlna
félek, nem tudom, mikor lesz nyár újra