Riport...

...a fiatal költők lehetőségeiről Felvidéken, az alkotásról és még sokmindenről:

https://ma7.sk/kultura/hogyan-robbanhat-be-ma-egy-kezdo-szerzo-a-felvideki-magyar-irodalomba?fbclid=IwAR3gzbio_WqoOCfPE7pkiU-hj5dtf6cLtOS9EqKBCbUF86ApjkCX4PK2Ppo

XX. Fiatal Írók Tábora Várhosszúréten

Múlt héten, augusztus 8-12. között rendkívül nagy lehetőségben volt részem: ott lehettem a Szlovákiai Magyar Írók Társasága által szervezett táborban, amely a Pegazus pályázathoz kapcsolódik.

A pályázatról annyit kell tudni, hogy jeligés, a pályaművek beküldése előtt pedig egy mentor nyújt segítséget azok átdolgozásában, „feljavításában”, hogy a zsűri elé a lehető legszínvonalasabb művek kerüljenek, majd a leadás előtt ír egy pársoros értékelést, ajánlást a zsűri számára. Az én mentorom Z. Németh István volt, és már e-mailben is nagyon érdekes és tanulságos volt vele együtt dolgozni.

Indulás előtt - sosem láttam még a verseimet ennyi példányban :D

A tábor Várhosszúréten került megrendezésre egy családias panzióban, rögtön a domb tövében (már csak ezért is megérte volna a három és fél órás út), saját kis Krasznahorkára néző kilátóval, néha ott olvastuk fel egymásnak a szövegeinket. Amikor szerdán megérkeztem, a legtöbben már ott voltak, a tábor előtt ugyanis volt egy Text-túrának nevezett, kétnapos mentorprogram, így kicsit féltem, sikerülni fog-e beilleszkednem, de mindenki hihetetlenül kedves és befogadó volt. Összesen nyolcan voltunk mi, mentoráltak, két mentor – István és Hizsnyai Zoltán, a tábor védnökei közül Grendel Lajos, a tábort pedig Nagy Erika, a SZMÍT titkára vezette.

A szállásunk - Jozefína panzió

...és a kilátóból nézve. A háttérben Krasznahorka vára.

Az első nap az ismerkedésé volt, hivatalosan is megnyitottuk a tábort. Vacsora után a panzió kertjében lazultunk – el sem tudom mondani, mekkora élmény és megtiszteltetés egy asztalnál sörözni a szlovákiai magyar irodalom nagyjaival, hallgatni a sziporkázó szóvicceiket és  sztorijaikat!

Tábormegnyitó, bemutatkozás

Csütörtökön, reggeli után műhelymunkával kezdtük a napot, kis csoportokban, ki-ki a maga mentorával. Istvánnal hárman voltunk, Detti, a szobatársam, Kata, egy tehetséges prózaíró hölgy és jómagam. Saját szövegeinket olvassuk fel a műhelymunkákon, majd a mentor és a többiek javaslatainak segítségével feljavítjuk, megvitatjuk azokat, hogy a lehető legszínvonalasabbak legyenek – éppen ez a jó benne, hogy mindenki hozzászólhat, így végre más szemszögéből is „láthattam” a verseimet, s hogy mi az bennük, ami úgy sántít, hogy nekem fel sem tűnik.

Mentorunkkal - Z. Németh Istvánnal, Detti és én

Délután egy beszélgetést hallgathattunk meg a drámairodalomról. Soóky Gaál László, Hizsnyan Géza, Forgács Miklós és Varga Emese, a komáromi Jókai színház dramaturgja beszélgettek, utána pedig Soóky László egyik monodrámáját néztük meg Egy disznótor pontos leírása címmel, Lajos András színész előadásában. Vidékiként ismerősek voltak a darabban felbukkanó jellemek, szokások, falusi történetek, úgyhogy nekem különösen nagy élmény volt – Dunaszerdahelyen október 3-án játsszák majd, én nagyon szeretném ismét megnézni! J

Előadás a drámairodalomról

Egy disznótor pontos leírása

Pénteken is belevetettük magunkat a műhelymunkába, változatlanul baráti légkörben „veséztük ki” egymás írásait. (Jó volt látni, hogy a műhelymunkák, vagy csak vacsoraasztal melletti beszélgetések hatására mennyien megihletődtek – sorban születtek a jobbnál jobb ötletek, némelyikből a nap végére pedig kész vers vagy novella lett.) Sajnos a legtöbben a csatlakozások miatt ma hazamentek, így a hétvégére négyen maradtunk mi, táborozók.

Ebéd előtt Barak László (aki Én nem menni lakni külföld című kötetéért idén Madách-díjat kapott) és szerkesztője, Vida Gergely beszélgetését hallgattuk meg, sőt, a költő azzal is megtisztelt minket, hogy felolvasott nekünk verseiből. A kötet nagyon felkeltette az érdeklődésemet, biztosan beszerzem majd!

Barak László felolvas

A délutánt Plonicky Tamás előadásával kezdtük, aki a a szlovákiai magyar diákok olvasási tendenciáit vizsgálta. Mivel magam is irodalomtanári pályára készülök, különösen sokat adott nekem ez az előadás - így már van valamiféle elképzelésem, mire kell majd a klasszikusok mellett hangsúlyt fektetnem, ha majd „odajutok”, milyen kortárs művekkel próbálhatjuk majd megszerettetni a különböző korosztályú diákokkal az olvasást. (Az is nagyon tetszett, hogy az előadások a végére szinte mindig közvetlen, őszinte beszélgetésbe váltottak át, ahol mindenki véleménye teret kapott.)

Előadáson - Kata, Hizsnyai Zoltán, Detti, jómagam és Benji

Már-már el is felejtettük, mi az, amiért olyan kíváncsian jöttünk a táborba – elérkeztünk a Pegazus Alkotópályázat kiértékeléséig. A pályamunkák véleményezése is jeligésen folyt.  Először a védnöki különdíjak kerültek kiosztásra, értékelésüket is meghallgathattuk. Vers kategóriában Tőzsér Árpád Mellár Dávidnak ítélte a különdíjat, próza kategóriában Grendel Lajos pedig Plonicky Tamásnak. Ezután minden zsűritag – N. Tóth Anikó, Németh Zoltán és Mizser Attila – értékelését meghallgathattuk, általánosan a pályázati anyagokról, de Németh Zoltán minden jeligéhez írt egy rövidke megjegyzést, így mindannyian kaphattunk visszajelzést.

Díjkiosztón - balról Grendel Lajos, jobbról
Plonicky Tamás, mögöttünk pedig István

A díjazott írásokat Havasi Péter és Urbán Csongor olvasták fel.  Első díj egyik kategóriában sem került kiosztásra. Vers kategóriában a második helyezés Jung Istváné, a harmadik Mellár Dávidé lett, próza kategóriában második helyezést Plonicky Tamás, harmadikat pedig Tóth Lilith Viktória ért el. Én pedig mentori különdíjat kaptam Z. Németh Istvántól, aminek rettenetesen örültem! J

Havasi Péter...

...és Urbán Csongor felolvas

Mentori különdíj ☺

A jó társaságnak hála mindig „holnap” mentünk aludni. Szerettem a táborozókkal lenni, egymás szövegeit (fel)olvasni és megbeszélni a kilátóban, együtt írni valamit öt perc alatt három megadott szóra... Dettivel biztos, hogy sokszor találkozunk még Text-túrákon, táborban, Benjivel – ha szabad ilyen közhelyesen fogalmaznom – azt hiszem, életre szóló barátságot kötöttünk. Az írók, költők között ücsörögni pedig hatalmas élmény volt, egyre csak erősödött bennem az érzés: egyszer én is közéjük szeretnék tartozni.

Panoráma a kilátóból...

...és a panziónk napnyugta után

Szombatra frissítően lehűlt a levegő. Délelőtt Hizsnyai Zoltán mutatta be az Opus folyóirat online változatát - http://opus-folyoirat.sk/-, mesélt a különböző rovatokról, valamint arról, mit terveznek még ezen az online felületen megvalósítani. Érdemes figyelni a folyóiratot, az OPUSszum rovatban hetente jelennek meg friss tárcák, kisprózák.

Az Opus-online bemutatása

Később a betléri kastélyba látogattunk el (nekem már maga az autóút is élmény volt, hiszen sosem jártam még ezen a varázslatos, dimbes-dombos vidéken), aztán mi, hárman a táborozók közül Rozsnyó főterét barangoltuk be Hizsnyai Zoltán rendhagyó idegenvezetésével. Az utolsó estén még beszélgettünk egy jót, írásokat cseréltünk...

A betléri kastély könyvtára - itt biztosan nem utankoznék :D

Vasárnap utaztunk haza. Az már biztos, hogy az első – de semmiképpen sem utolsó – SZMIT-táborom örök élmény marad, remélem, az őszi Text-túrán is ott tudok majd lenni. J

Ennyi olvasnivalóval gazdagodtam.

A táborról a képeket Nagy Erika készítette. További képeket a SZMÍT facebook oldalán találhattok.

A SZMÍT bejegyzése a táborról, díjátadóról: http://www.szmit.sk/modules.php?name=News&file=article&sid=1952

Két színpaletta: második

Kicsapta az összes ablakot a huzat,

fölénk dübörgött a tengersötét felhő,

rohantam becsukni, arcomon égett

a sok odasercent szalonnazsírszeplő.

Fél óra múlva jössz, meztelen nyakadra

zuhégallér zúdul, a hagyma sem üveges,

a medencetakarót a szél lesodorta,

matrózkék csíkos kötényem elrepedt,

a lazacszínre pörkölődött krill-félholdak

a serpenyő aljára ragadtak mind,

felforr a spenótos-tejfölös mártás,

remegnek a falak, úgy mennydörög kint,

már indulsz, azt írtad, nyolc óra öt perc,

azt hiszem, nem lesz addig vacsora,

futni fogsz, azt írtad, hogy ne ázz meg nagyon,

a fazékból megszökik a spagettitészta,

éppen most csöngetsz be, elnyomja a dörgés,

rohantam kinyitni, leég a sok kisrák,

mezítlábmosollyal villámfényutcaajtót –

rohanj még egy kicsit, rohanj haza hozzánk.

Két színpaletta: első

Vacsorával vártalak és nem jöttél,

nyakamon maradt az összes odaégett,

kenyérbundás virsli,

hátam mögött hallgatott az üres,

narancsszínre pirult falú ház.

Július volt, negyedórás késésnek induló,

sohavisszanemtérős alkony

(lassan elpárolgott róluk az avas,

olajos ropogás),

tizenkilenc húsz, mutatta az óra

és álltam a tornácon, semmi szél,

még meleg volt, a nap magasan,

fulladó legyek a medence vizén,

a behűtött borról lassan leolvadt

utolsó izzadságcseppe is,

nézett a macska, kap-e belőlük

(ha nem jön, úgyis a tied lesz mind),

majd ha telik az élet, arcomon ráncok,

pisimeleg borral lepattogzott prézli,

és várlak, várlak háziasszonyszoknyában

egy örök tornácon, kezemben évtizedente

megremeg a nyolc darab, üvegtálba pakolt,

kormos kenyérbundájú virsli.

Amire már az elején figyelmeztetnem kellett volna téged

Tudom,

szeretni engem kiábrándító, mint

bulvárlapot látni egy galéria teremőrének kezében,

és

szeretni engem hálátlan feladat, mint

egy halott költő legjobb versét kiválasztani.

de ha elhagysz, mi marad nekem?

csak a szavak, ezek az üresen visszhangzó kitinpáncélok,

amiket többé meg sem tölthetek veled,

 csak a diólevél-erezetté fonnyadt ujjaim között

 savba mártott rovarként kapálózó verslábak.

de ha elhagysz, mi marad nekem?

csak a szavak, ezek a halálukban is mélyzölden fénylő,

bűzlő rózsabogarak.

Miért ne hagyd inni a társfüggőt?

Fél négy.

Túl korán van ahhoz, hogy utoljára lássuk egymást.

Túl korán van ahhoz, hogy utoljára lassúzzunk egyet

a hatvanhetes út térről ideszűrődő dallamára az utcaajtónk előtt.

De azért csináljunk pár képet. Legyen mit előhívatni,

ha esetleg mégis együtt maradnánk.

Arról, hogy milyen jótékony lehet a nyelvi korlát a gyerekkor lépcsőházában

tíz éves lehettem, ő kicsivel több talán,

a fenyőágak árnyékai bekalimpáltak

a rácsos ablakon.

én elestem biciklivel, ő fogócskázott,

ráesett az üvegajtóra, vissza kellett varrni a bordáit.

magyar volt. egész este beszélgettünk

(kialudtuk magunkat az operációk alatt délután),

csak egyetlen szavát nem értettem:

mikor azt mesélte, hogy a nagyanyja azt mondta

neki, éjjel nem szabad kinézni

a kórház ablakán, mert jönnek a mŕtvolák.

nem értettem, csak a szóból áradó feszültséget.

mit mondtál? hát a mŕtvolák,

nagymama mondta, nem szabad kinézni,

ismételte, aztán elaludt.

lassan tíz év telt el azóta.

ma is rohanok a villanykapcsolótól az ágyamig.

ma is alakokat látok megébredve,

ma sem tudom, mennyire legyek hálás,

amiért akkor nem értettem,

hogy a lány holttestekről beszél.

Kétsoros

Oximoron lesz-e, ha azt mondom,

a mentális betegség szívügyem?

Arany 200 novellapályázat

Még tavaly tavasszal jelentkeztem egy novellapályázatra, ahol a feladat Arany-balladák "újragondolása" volt. A pályázatra 51 novella érkezett, ezekből választotta ki a zsűri a 9 legjobbat - köztük az enyémet.
Ebből a kilenc novellából készítettek most egy (ingyenesen letölthető, elektronikus) antológiát, az én novellám, ami a Tengeri-hántás átirata, a 17. oldalon kezdődik.

Az antológia a pályázatot meghirdető Próza Nostra oldalán tölthető le, ennek a cikknek az alján:


http://www.prozanostra.com/iras/arany-200-balladaremix-ingyenesen-letoltheto-antologia



Jó olvasgatást kívánok!

Újra

barackszínűbe fordult a késő délután

üres volt a ház, mi mégis a teraszon

ültünk, most borunk sem volt

azt játszottuk, hogy melyikünk veszi észre hamarabb

az égbolton éppen megjelenő repülőket.

számoltuk, figyeltük, ki lát meg többet,

érvényes-e az is, amelyik nem húz kondenzcsíkot,

csodálkoztunk, ha hirtelen bukkantak fel

északnyugatról jött szinte mind,

kicsik, messzik, hangosak, négycsíkúk,

és már pont én vezettem volna talán de akkor

akkor szerettem beléd újra, mikor

már hazamentél, épp kifordultál a sarkon

és én befelé indulva a levendulaszín égen

megláttam egy repülőt.

Visszafojtott

szegény, azt akarja, hogy úgy szeressem,

ahogy én elvárnám, hogy ő szeressen

engem. egyikünknek sem megy.

csak ülünk egymással szemben,

visszafojtott lélegzettel: most éppen jó.

csak ne rontsuk megint el.

Öt

azóta rajtam van a remegés.

öt órája nem írtál.

csutkáig szívom, így már

sokkal könnyebben kontrollálom a tagjaim.

öt szálam maradt. öt szál

lengéscsillapítóm.

Oppenheimer

Oppenheimer a sivatagban kószál,

szép, nem él semmi, csupa por, csupa láng,

nem mer felnézni, ha folytatja a munkát,

ilyen lehet majd az egész világ.

(forog a fejében, mit vétettem?

több plutónium kell – fel se kiált.)

Oppenheimer feleségére hajol,

szereti, de szerethet-e emberi lényt?

érinthet és csókolhat-e emberi testet,

ha százezer ilyet tép majd szerteszét?

(ereiben riadót fúj,

fejét veszti a vér.)

Oppenheimer Istenre gondol,

létezik-e, és ha létezik netán,

őt is azok a bolyongó protonok

építik fel, mint a készülő csodát?

(képes lesz-e pár atom majd

arra, hogy megbocsát?)

(Oppenheimer keresztnevét viseled.

nem vagyok bomba, de még lehetek robbanás,

lehetek a zuhanás évekig tartó sivítása,

hogy rémülten pislogjunk fölfelé: túléljük-e?

vagy maradunk, amik vagyunk: két fiatal,

aki sokkal többet iszik és veszekszik, mint kellene?)

  

Oppenheimer kifelé bámul,

a fegyvert fejéhez tartja, melyben

most oldódik szét a vajúdás utáni

zsibbadásban a bomba megfejtése.

nem lő. és a halál megszületett.

(bocsáss meg neki –

mit vétett?)

Személyiségek

Vagy húszféle személyiségtesztet

töltöttem már ki.

Az egyik azt mondja, az

intelligenciám verbális vagy nyelvi,

a másik meg, hogy

ha dínó lennék, akkor pterodon.

(a kedves sztegoszaurusz lett –

nehéz lesz így együtt élnünk, gondolom)

a harmadik, hogy INFP vagyok,

gyógyító, meg ilyenek.

Csak magamat nem sikerült még

meggyógyítanom.

azt hiszem, most már értékelni fogom

azon az útszakaszon egyik napról a másikra

egy sírkő nőtt ki az aszfaltra hasaló

útifűből, porszínű, cirmosmintás gránit,

hatvan méterre sem a kanyartól,

ahol nyáron ütköztünk.

mikor megláttam, nem remegett a térdem,

a hideg sem rázott ki, pedig

belegondoltam, lehetne a miénk is –

de akkor igen, mikor hirtelen

az jutott eszembe, milyen jó lenne

abban az égettgumi-szagú, átláthatatlan,

tejfehér füstben ülni veled,

abban az üres pillanatban,

mikor még nem tudtuk, túléltük-e,

mikor még nem láttuk,

ki tud-e kerülni minket a kamion.

égettgumi-szag volt, az ablakon

bejött a füst – belökte a nyolcvan

kilométer per óra, már téged sem láttalak

(akkor már nem volt jó) –

ha most résnyire lehúzod,

talán még érzed is a fejfa köré szórt

fenyőfakéreg fűszeres illatát.

nem a mi nevünk van rajta.

Felolvasás

A tizennegyedik hónap című versemet olvasom fel a sárvári írótábor díjkiosztó ünnepségén.

Irodalmi tábor Sárváron

Kicsit megkésve adok hírt arról, hogy még februárban (egy-két nappal a leadási határidő előtt) jelentkeztem az Írók Alapítványa által szervezett 41.  Kárpát-medencei Középiskolás Irodalmi Pályázatra, próza és vers kategóriában. Bevallom, nem bíztam túlzottan a sikerben - elvégre először próbálkoztam ilyen nagyszabású pályázattal, ezért is ért nagy meglepetésként, hogy március közepén meghívóm érkezett a pályázat irodalmi táborába, amelyen az idén beérkezett 240 pályaműből kiválogatott legjobb 56 írás szerzője vehetett részt – én vers kategóriában kaptam meghívást.

Hamarosan megküldték a programot és Sárvár térképét, hiszen már csak egy hét választott el az indulástól – április harmadikától. Azt, hogy a versenyre tényleg egész Kárpát-medencéből pályáztak, rögtön bizonyította, hogy csak a szobánkba, a tizenkettesbe három országból érkeztünk: Dóri Szentendréről, Eszti Párciumból és én Felvidékről.

Én és a Nádasdy-vár, aminek a termeiben majd a műhelymunkák folynak.
Itt még nem is sejtettem, mi vár rám. :D

A hotel, ahol laktunk - a kék felirat alatti, balkonos szoba volt a miénk.

Az első napon egyetlen programpontunk volt: egy bemutatkozóest, ahol megtudhattuk, ki honnan érkezett, mi az, ami érdekli és milyen kategóriában kapott meghívást, valamint megismerhettük a zsűritagokat és a másnap kezdődő műhelymunkák lefolyását is. Kaptunk egy füzetet is, ami tulajdonképpen gyűjtés a verssel pályázók műveiből (mindenkitől 2-3 verset válogattak bele, sajnos a próza kategóriában nem volt lehetőség egy ilyen füzetre a novellák hossza miatt).

Ilyen szép, igényes gyűjtést kaptunk - benne két versem, a Bűntudat
és A tizennegyedik hónap. 

 A java csak ezután következett -  a “nem hivatalos” ismerkedőest, ami annyit tesz, hogy szinte az egész tábor egy sárvári bárban, a Pálmában tartott késő éjjelig tartó eszmecserét irodalomról és mindenről, ami hozzá tartozik – vagy kevésbé. Nagyon megkedveltem a társaságot, mindenki hihetetlenül kedves, segítőkész és őszinte volt, annyira tetszett, hogy bárkivel pillanatok alatt megtalálhattam a közös témát: egy verset, könyvet, zenét, borfajtát… :D Azt hiszem, nagyon sok új barátra találtam már az első estén, kár, hogy nem maradhattam kint sokáig a kiújult köhögésem miatt, na meg mert nem akartam holtfáradtan érkezni a másnap kezdődő műhelymunkára.

 

Mielőtt elkezdődtek a műhelymunkák, megtörtént a tábor hivatalos
megnyitója a Várkertben.

A workshopok a Nádasdy-vár termeiben termeiben zajlottak a következőképpen: mindegyikünknek fel kellett olvasnia pár versét (arról, hogy milyen sorrendben következünk egymás után, magunk dönthettünk), amit ő választott ki a pályaművei közül, vagy a zsűri indítványozta bizonyos verse felolvasását. (A vers kategória zsűritagjai Kemény István, dr. Vörös István és Papp Márió voltak, a zsűrielnök pedig nem más, mint Mezey Katalin költőnő.) 

Miután felolvastunk, a zsűri tagonként véleményt mondott, sőt, mi is hozzászólhattunk egymás írásaihoz –  így mindenkire jutott legalább 15-30 perc. Rettentően izgultam, mert most olvastam fel saját verset életemben először, de megérte: kaptam dicséretet is, ami megerősített abban, hogy eddig jó úton haladtam, és kaptam egy nagyon erős, építő kritikát, ami megmutatta, merre induljak tovább ezen az úton. Olyan dolgokra világítottak rá a verseimben, amiket eddig még én sem láttam, na. :D

Ebben a teremben zajlottak a vers kategória műhelymunkái

Az előző este kapott füzet nagyon jól jött, mert bár nagyon jó hallgatni, ahogy valaki felolvassa a saját versét, mégiscsak ad hozzá valamit, hogy közben a kezemben tarthatom, és láthatom benne magam is a nyelv játékait, elrejtett szépségeit. Igaz, a nap végére eléggé fárasztóvá vált a sok értékelést végighallgatni (kétóránként tartottunk szünetet), pedig nagyon tanulságos volt. Ebédszünetben Coldrexet hajkurásztam a városban, nem csoda hát, hogy este már csak a folyosón ülve bírtunk beszélgetni – de azt hajnali egyig. :D

Kilátás a szobánkból naplementére, meg az étteremre, ahová ebédelni
és vacsorázni jártunk.

A hab a tortán azonban a csütörtök volt, a délelőtt műhelymunkával telt, délután érdekes idegenvezetéssel jártuk körbe a Nádasdy vár termeit, öt órától pedig kezdődött a díjkiosztó ünnepség és irodalmi gála a Tinódi Gimnázium dísztermében, aminek keretén belül felolvastuk azt a versünket (próza esetén egy részletet az adott műből), amit a zsűri a legérdemesebbnek talált arra, hogy szerepeljen a műsorban – az én esetemben A tizennegyedik hónap című versemet.

Minimális ízelítő a vár termeiből. CSodaszépek,
érdemes ellátogatni oda, ha arra jártok!

A gimnázium díszterme - itt volt a gálaműsor és a díjkiosztó.

Versem várja a felolvasását. :D

Mondanom sem kell, mennyire remegtek a kezeim, mikor szólítottak, de annyira jó érzés volt hallani a közönség tapsát, miután felolvastam, hallani, hogy tetszett nekik! Díjazott ugyan nem lettem, de ez nem vette el a kedvemet, hiszen annyi új barátom sikerének örülhettem, például Dóri szobatársam közönségdíjas lett (a műhelymunkák végén minden kategória pályázói szavazhattak arra, melyikük írása tetszett nekik a legjobban), sokan kaptak dicséretet vagy díjat, akikkel megismerkedtem a három nap során.

A névsor első fele. Mi lehettünk a szerencsések, akik először felolvastak. :D

Pár kép a felolvasásról

Vacsora után már nem maradt más, mint ünnepelni, és kihasználni, hogy még itt vagyunk – volt itt minden: slam poetry a Várkertben (bár erről csak hallásból értesültem, mikor csütörtök este próbáltuk, csak zenehallgatás és sztorizgatás lett belőle), bejártuk a várost, egymás szobáiban ücsörögtünk a hotelben, persze a Pálma sem maradhatott ki, és a rengeteg új ötletünk megosztása, megbeszélése sem hajnali kettő körül kivilágított tereken, vagy a bár ajtaja előtt ülve a járdán.

A vár este, a Várkertből fotózva.

Fekete vagy fehér véleményt mégsem tudnék mondani: jól is éreztem magam, meg nem is. A rossz részéről a honvágy tehet (már hogyne hiányozna, akihez a verseimet írom), az első nap végére összeszedett vagy kiújult betegség, meg a rossz szokásom – az introvertált emberek állandó, és ez esetben teljesen alaptalan odanemillőség-érzete. A jó részét pedig erősíti mindaz, amit már feljebb leírtam – meg az a rengeteg ötlet, ami már sorakozik a feldolgozás felé. J

Köszönöm ezt a csodás élményt és lehetőséget a szervezőknek, és persze a társaságnak, aminek a tagja lehettem!

Zárásul a két Dóri, meg egy sárvári cica.

Ebben a cikkben található egy videó az egész gálaműsorról:
http://sarvarikum.hu/diakirok-diakkoltok-a-41-irodalmi-alkototabor-galajarol/

Itt pedig két képgaléria:
https://www.facebook.com/pg/sarvarikum/photos/?tab=album&album_id=10155542947817634

https://photos.google.com/share/AF1QipPhrr-uj_HtjF07dtO4gyDrUyU6C3eBI1t1U9d0M9cJ41kY4n3ovwiK4Nz5nLqWWA?key=cExXdXc1WjA4SW9GSHZ3Vk5wVEJSQzhBRXc4NURn

A díjazottak listája és a Litera portál cikkje a táborról:
http://www.litera.hu/hirek/kiosztottak-a-2018-as-sarvari-irotabor-dijait

http://www.sarvaritinodi.hu/hu/gremiumok/diakirok.html?article_id=1615